állampolgár

Néhány hónapig voltam újságíró gyakornok diplomaszerzés után. Nem volt egyszerű állást vállalni bölcsészdiplomával 1979-ben. Úgynevezett "irányított elhelyezkedés" volt, a politika úgy látta, hogy nem akarunk dolgozni, ezért  az egyetemhez benyújtott álláshelyeket meg kellett pályáznunk, és rangsoroltak minket. Így kerültem szeptember elsejétől a Hírlapkiadó Vállalathoz, mert úgy vélték, hogy újságárusi, újságkihordói és korrektori gyakorlatom affinitást árul el a szakmához.

Negyven évvel ezelőtt művészek, filozófusok és közgazdászok szenvedélyes vitába kezdtek azon a kérdésen, hogy áru-e a kultúra? A „nem”, az „igen” és az „is” álláspontok csépelték egymást élvezetes elmeharcban.

2021. első hónapjában tekintem teljes mértékben lezárultnak ezt a vitát Magyarországon. Nincs szükség elmeharcra, nincs értékvita. Az egész csak egy hivatalnoki kérdés.

A kultúra termékeit most már nem a kritikusok ítélik meg, hanem a fogyasztóvédelem.

Az itt következő írás egyes eszközön jobban olvasható pdf-ben itt olvasható.

                                             „Enyésszen az egyén, ha él a köz.” (?)

                                                                     Madách Imre

Egy héttel ezelőtt javasoltam itt, hogy be kellene vonni a művelődési házakat és a lakosságot a járványvédekezésbe.

Hát Ausztriában elkezdték az utóbbit.

https://telex.hu/koronavirus/2020/10/28/ausztria-salzburg-koronavirustes...

A koronavírus járvány Európában és Magyarországon nemhogy kiteljesedik, de fennáll kezelhetetlenségének veszélye.

Magyarországon egy huszárvágásra van szükség. Helyi adottságainknak köszönhetően lehetőség van egy többfázisú, lépcsőzetes sürgősségi betegellátás azonnali létrehozására.

A megyei-fővárosi szintű kórházi ellátás nem fogja tudni ellátni a rájuk zúduló súlyos koronavírus-betegek intenzív ellátását.

"jelen vagyunk, így jelenléti ívekre sincs szükségünk”

Kulturális paradigmaváltás időszakában vagyunk. Igen, erről szól a maszkviselés kérdése.

A kultúrák időben és térben különböznek önmaguktól és egymástól. A mi magyar kultúránk is sokat változott: a kard viselése például a nemesember joga volt még a XIX. század végén is. Napjainkban, a XXI. században viszont már a 8 centiméternél hosszabb pengéjű kés vagy bicska magunknál tartását is rendelet tiltja járműveken, közterületen és nyilvános helyeken, mint például egy bolt.

Elhunyt Kulcsár Gergely sokszoros magyar bajnok és csúcstartó, olimpiai ezüst- és bronzérmes gerelyhajító. Komoly arca, eltökélt tekintete, dobásban megfeszülő alakjának képe mindörökre velem marad.

„Élőben” először az 1964-es tokiói olimpián követtem versenyzését – éjszaka, rádión. Megvettem persze utána az „Ez történt Tokióban” vékony kis könyvecskét is – innen a fénykép róla. „Ereje a gerelye” írták róla a könyvben frappáns fejezetcímként, pedig azt hiszem leginkább az akaraterejében rejlettek sikerei.

De úgy tűnik, nem sikerült. Akinek nem hazája, ne vegye magára. Ne vigasztaljon hát senki, hogy máshol sincs jogállam, legyen az a máshol élők baja.

Azt gondolhatják, most arról fogok írni, hogy – keserű kimondani is, hogy épp április 1-jén – egy ember kezébe került minden hatalom, korlát és időhatár nélkül Magyarországon, s az általunk megválasztott országgyűlés általi képviseleti demokrácia bizonytalan időre egy vírus miatt megszűnt.  

Mint bújó madárka a téli sötétben

meghúzódva csendben, félve, csak hogy éljen

Mint magányos szarvas, büszke fejét hajtva

meg sem moccan, épphogy fák között elférjen

Mint pihenő tölgyfa, jobb időkre várva

várva-várunk itt-ott, egymásra vigyázva

Jó szavak pihéi hullnak innen-onnan

Mikes Kelemenek itthon maradottan.

Begubózott hangok talán még kitörnek

jobb idők, ha jönnek, de nem könnyen jönnek

De jó lenne mégis velük szembenézni

ami még megmaradt, jottát sem engedni