NAPLÓ - 1977. augusztus 15.

(A Napló további részei a keresőablakba naplo szót írva és a keresésre kattintva megjelennek.)

Édua kicsit fáradtan ült a Géphez – egész „délután” a kertben dolgozott. A kert az űrhajó legfontosabb pontjává vált, mióta kiderült, hogy a tervezettnél több mint ötven évvel később fognak az új bolygón landolni. A Nagy Harc is az élelemhiány miatti rettegés, meg persze a nőkért folytatott vita és összezördülések miatt tört ki két éve, s azóta lettek ilyen kevesen. A kert voltaképpen az Új Haza ültetvénye volt az eredeti elképzelés szerint, de kénytelenek voltak néhány tucatnyi mag kivételével mindent „elvetni”, azaz hidrokultúrával csíráztatni és nevelni, hogy ne vesszenek éhen. Paul meg ő egyébként azért maradtak életben a harc során, mert ők másodgenerációsok voltak, nem géppel keltetettek – így nagyjából 25 évvel fiatalabbak voltak a többieknél. Tehát az nyilvánvaló volt, hogy rájuk kell bízni a jövőt, a Frigyládával együtt. De a szüleiket – vagyis a lány szüleit és Paul apját – nem kímélték, és ebben egy nagy rakás racionális gonoszság volt: egyedül ez a két pár vált természetes szülővé. Vagyis Paul anyja túl sem élte a szülést, akkor ilyesmiben nem volt kellő gyakorlata senkinek a Szülőszoba gépein kívül – Paul nagy baba volt, és ráadásul nem fordult meg a méhben, ahogy kellett volna, és a rögtönzött császármetszés Paul anyjának életébe került. De a többiek, úgymond, nem akartak klánokat, generációs összefogást a többiek ellen. Azóta mindenki igen gondosan bezárkózott, és riasztóra állította az ajtaját, ha lepihent. Persze az életben maradt öt férfi már az ötvenes éveiben járt – és még mindig hátra volt egy negyed századnyi út. Ötleteik se voltak már, hogy hogy fogják ezt ép elmével kihúzni.

Édua ezért szerette a kertet, ezért szerette meg a táncot, és ezért merült el mások életben – tágította maga körül ezt a rettenetesen szűk és monoton világot. A kerti munka végeztével megint a Géphez ült.

NAPLÓ

 „Cwmbran 1/2 12 délben                 Aug. 15.

    Nekem mindig kevés volt

    az odavetett két sor

    hogy rossz helyre kerültél

    s ha később visszajöttél

    soha nem kerestél.

    Szerettelek, emlékszem

    különös bólintásodra az

    utca túlsó oldalán

    Még nem is ismertük egymást…”

Édua dühösen leállította a fakó hangú férfi vallomását. Mi köze van neki ehhez? Mi köze egy  csajhoz írt szerelmes szöveghez? Még ha több, mint négyszáz éve írta is az az ember – meg egyáltalán, odaadta ezt annak a csajnak? Édua felpattant, és azt se tudta, mit csináljon most. Ez túl intim volt, és neki meg még soha senki nem írt szerelmes levelet meg verset. Paul szótlanabb, tök normális srác volt, minden rendben volt vele és velük, de inkább a megoldandó dolgok érdekelték, ami persze tök rendben volt.

Édua nem tudta megállni, belenézett a naplóba:

„Hogy rohantam hozzád

    ‑ bár lenne ilyen napja mindenkinek ‑

    hogy megmutassam neked

    onnan vidékről versemet.

    Hogy tudtam volna írni még

                        neked!”

A francba – gondolta, de olvasta tovább:

„ Már mindegy.

    Én, elvadult utas,

    holdvilágban vassá vált Tonio

    költő már nem leszek, tudom.”

Megint a hold! – gondolta Édua – hiszen a nevem is ezt jelenti: a Hold is felkel!

Nem látott mindent az izgalomtól.

„ … Az évek alatt

     minden szavad

    jól megjegyeztem

    De arcom azóta sem

     füröszti más, s

    nem az, akinek kellene.

    S hogy önmagam vagyok

     már nem féltem magam…”

 Ezek biztos mind idézetek valahonnan – gondolta a lány, mert már kezdte kiismerni a Napló íróját – annyi mindennek utána kell még néznem! De minek írta ezt az egészet épp augusztus közepén?

Aha.

„ És hát tudd, hogy azért

     én még szeretlek téged most is ‑

     és mert most lesz a születésnapod

    azért jutottál eszembe most is.

                    légy boldog.”

Naccerű – mosolyodott el Édua. – Hát ezt biztos én olvasom hamarabb, mint az a csaj, még ha nagymama is lett azóta. Kíváncsi vagyok, előkerülnek-e levelek is – gondolta. – Még fejlesztenem kell a keresés-technikámat.