NAPLÓ - 1977. augusztus 6-hoz

(A Napló további részei a keresőablakba naplo szót írva és a keresésre kattintva megjelennek.)

HARMADIK FEJEZET – A jövő könyve

A lány megint odaült a Géphez, és amikor a bejelentkező falra helyezte mutatóujját, elégedetten gyönyörködött új körmében. Néhány napja tanult meg körmöket letölteni és kinyomtatni, meg persze feltenni a sajátjára. A mai tetszett az eddigiek közül a legjobban – mélykék alapon csillagocskákkal és a Holddal.

Az előbbieket látta mindenütt és mindig, amikor kinézett valamelyik ablakocskán, a Hold pedig a nevére emlékeztette, hiszen Éduának hívták. Bejelentkezett tehát a Gépbe, hogy megint barangolhasson a történetek között. Úgy tűnt, néhány órára megint nyugalom lesz a különben teljesen kaotikussá vált gályán, és Paul is lefeküdt már.

Megint visszament bő négyszáz földi évet a Gépben, abba a korba, amikor a gályákat tervezni kezdték valami angol tudós javaslata alapján. Akkortól származtak azok a gondolatok is, hogy hogyan hajtható végre egy-egy sokszáz éves utazás egy új haza felé. Édua ezeknek köszönhette a létét, hiszem ő – igaz, terven kívül – a gályájukon született. Úgyhogy 2017-be ment vissza. Megint a Naplót kereste.

2017 az analóg és a digitális világ fordulópontja volt. A nagy mesék ebben a fordulópontban tűntek el a valóságból, elrejtőzve a digitális világ kódolt szám-tengerében, hogy majd valaki vagy valakik a távoli jövőben rábukkanjanak és megvalósítsák őket. Az ilyen fordulópontok magukban rejtik a kulcsaikat, az egyik ilyen kulcs maga a szám. A 2017-es év számainak összege 10 – a tíz pedig egyszerre a régi tízes analóg számrendszer névadó alap-száma, s ugyanakkor pedig a digitális világ két karakterének megjelenítője. 

Ebben az évben sok jövő-történet született, melyeket később találtak meg. Az ilyen jövő-mesék egyike ez. Az emberiségnek többféle jövője lesz, többféle módon próbálja majd meg biztosítani túlélését. A jövőmesék szerzői azért születtek erre a földre, hogy általuk egy-egy megoldás elrejtőzhessen a digitális világtengerben. Az élet egy-egy nehéz pillanatában a legvéletlenszerűbb tárgyakra vetődik a tekintetünk, és az a köznapi és esetleges tárgy húz minket ki a csávából. Ugyanígy van ez az emberekkel és az ő történeteikkel is.

Édua sokszor keresgélt a történetek között. Többféle megoldás között választhatott: ha akarta, hívószavakkal kutatott, ha akarta, csak gondolt valamire, hiszen a Gépet a gondolataival is tudta kezelni, de volt, amikor hangokat keresett. Így talált rá egyébként a Naplóra is. A digitalizált régi könyveket és kéziratokat ugyanis a Gép hozzá tudta rendelni a szerzők egyéb tulajdonságaihoz, például a fényképeken megőrzött arcukhoz, de ha volt ilyen, akkor a mozgóképeken rögzített filmanyagaikhoz is. És ez utóbbiak alapján a szövegekhez társította a szerzők felolvasó-hangját. A Naplóra először talán ezért is figyelt fel Édua – ilyen hangot addig még nem hallott. Volt benne valami nyugtalanítóan fakó és torok-reszelésre késztető, de valami bizonytalanul továbbsodró is, ami arra késztette, hogy újra és újra kivárja, hogy mi kerekedik ki a mondanivalójából. Az meg azért rendben volt. Így hát a lány kezdte megszokni ezt a fakó hangú mesélőt, és vissza-vissza tért történetéhez, sőt néha rákeresett más írásaira is. Az egyik rövidebb kitérő hallatán – mert ez a szerző jócskán szeretett anekdotázni – Édua el is mosolyodott azon, hogy évszázadokkal korábban egy telefonkezelő (ez új szó volt neki) „már megint a fátyolhangú!” kommentárral kapcsolta a hang gazdáját egy lánynak. Egyedi, megjegyezhető hang volt.

Végre megtalálta ezt az ismerős hangot, kényelmesen elhelyezkedett a gálya fotelében és új körmeit nézegetve hallgatni kezdte.

------------------------------

1977. augusztus 6-hoz

„Londonban azon a nyáron igazán remek idő volt. A földalatti persze néha fullasztós, de a Northern Line, amit általában használt, viszonylag ritkán ácsorgott állomások között. És ha már arrafelé járt, a Highgate állomás közelében lévő temetőben megnézte Marx síremlékét. Sok kavics volt rajta, és néhány kő alatt üzenet is, amin mosolygott, hiszen gimnáziumi és egyetemi kötelező marxista történelem- és politikai gazdaságtan órái miatt viccesnek tartotta a túlvilágra szóló üzeneteket a materialista Marxnak.  

De a hétvégén váratlanul felhívták szülei barátai a szállásadóknál, hogy táviratot kapott. Átment érte és kiakadt rajta. Az állt benne, hogy ügyvéd tanácsára a szülei javasolják, menjen el a magyar konzulátusra meghosszabbíttatni a harminc napos kint-tartózkodási engedélyét. Dühös lett, hogy beleavatkoznak a dolgaiba, egyáltalán nem jutott eszébe ilyen hivatalos ügyintézés. Viszont mérgében úgy érezte, végre bebizonyíthatja nekik, hogy abszolút félreismerik az otthoni világot. Régóta sok vitája volt velük, újra- és újra arról, hogy ami szerintük a csak javítandó egyedi hibák világa, az szerinte a teljes működésképtelenség – legalábbis neki. Hogy rendszerhiba. Mérnök apja félelmetes józansággal hitt a dolgok javíthatóságában. Sokadik vitájuk egyikén azt a javaslatot kapta tőle, hogy ha annyira bírál mindent, miért nem lép be „a Pártba”, hogy „belülről javítson a hibákon.” Erre azt találta mondani, hogy azért, mert szerinte „a guillotine-t se belülről élezik”. Erre meg apja, egy 1950-es évekbeli másfél éves bírósági ítélettel a saját múltjából nem tudott már mit mondani.

Úgyhogy most megnyugtatta az általa egyébként ismeretlen családi barátokat, hogy jó, majd hétfőn elmegy a követségre hosszabbítást kérni. Magában pedig továbbra is úgy gondolta, hogy akkor majd bebizonyítja az otthoniaknak, hogy milyen rosszul ismerik a hazai világot.”

Édua bezárta a Naplót meg a Gépet. Az egész addigi élete sorát kitevő úton a „napok” számára fikciók voltak. A gálya hangtalanul száguldott a csillagok között az űrben, egyedül a Gép mérte az időt a földi rend szerint. Ezért is szerette a lány a naplókat – a földi lét valóságát álmodhatta velük. Így hát elment lefeküdni, és a játék meg az önfegyelem közös szigorával várta, hogy eljöjjön az a sok száz évvel azelőtti, 1977. augusztus 8-iki hétfő.