NAPLÓ - 1977. július 16.

(A Napló további részei a keresőablakba naplo szót írva és a keresésre kattintva megjelennek.)

Párizs                                                            1977. júl. 16.

délben egykor a Jardin de Tuileries‑ben

Írjak valami újat Párizsról? Előbb felsorolom, hogy három és fél nap alatt mit láttam:

 ‑ Gare de l'Est

 ‑ Arc de Triomphe, Étoile, Champs-Élysées

 ‑ Bois de Boulogne

 ‑ Sacré Coeur

 ‑ Montmartre

 ‑ Place du Tertre

 ‑ Notre Dame

 ‑ Sorbonne

 ‑ Centre Georges Pompidou

 ‑ Quartier Latin

 ‑ Port Royal

 ‑ Bd. Saint Germain

 ‑ Bd. Saint Michel

 ‑ Tour Eiffel

 ‑ Concorde

 ‑ Orangerie

 ‑ Jeu de Paume

 ‑ Odeon

 ‑ Olympia

Most pedig rohadt hideg szél fúj, a kaja pedig drága, úgyhogy nagyon nyűgös vagyok.

És Párizsban sem jó egyedül lenni. (Egyébként a galambok itt nagyobbak, mint eddig, legalábbis én kifogtam itt egy jó nagyot mellettem.)

Az egyedüllét azért feltűnő, mert ahogy leszálltam a vonat­ról Párizsban, összenéztem egy jó magas szőke de barnaarcú sráccal, és megismerkedve kiderült, hogy német és szintén olcsó szállást keres. Nagyon jól tudott angolul, az információnál várakozva sokat beszélgettünk, épp Görögországból tartott hazafelé. Miután mindent végigkérdeztünk, kiderült, hogy jobb kempingbe menni, mert minden nagyon drága. Ezek után bemutatkoz­tunk, Horstnak hívják, Horst Loose, és vagy 190 centi magas.

Elgyalogoltunk a kempingbe, ami a Bois de Boulogne mögött van, 3,5 km-re, jó út volt gyalog. Felvertük a sátrát és vissza­jöttünk a városba – megkezdődött kétnapos száguldá­sunk. A felso­roltak legnagyobb részét vele néztem meg, közben végig fényké­pezett, meg­mutattam neki az ablaküveg módszert, nagyon tetszett neki.

Kaptam kölcsön hálózsákot és takarót, kiderült mennyire kellett, mert marha hideg van itt éjszaka (most nappal is). Olyan április‑májusi időjárás, pesti mértékkel nézve.

Július 14‑én a vasúthoz mentünk megkérdezni, mikor tud hazautazni Hannoverbe. Az állomáson láttunk két norvég lányt, akikről Horst hangosan elkezdett angolul beszélni, hogy volt Norvégiában, és hogy micsoda ostobaság július 14‑én délben elutazni Párizsból.

A lányok azonnal megkérdezték miért, és hogy ők azért mennek el Párizsból, mert túl zajos és a vidéket jobban szere­tik.

Ingebjørg és Ellen

Rábeszéltük őket, hogy maradjanak itt, és csak másnap menjenek. Ráálltak, mint kiderült Horst nagyon norvégnak néz ki. 8‑kor találkoztunk az Arc de Triomphe‑nál, közben kimentek a kempingbe, mert éjszakát eddig egy hotelben töltöttek.

Egy ápolatlan, fülbevalós és nagyon kedves holland fiúval érkeztek meg. Elkezdtünk beszélgetni, persze angolul, aztán átmentünk az Invalides elé, az Eiffel toronyhoz, tűzijáté­kot nézni. Mind a két lány nagyon kedves volt, felváltva be­szélgettünk, volt idő, mert csak 1/2 11‑kor kezdődött a tűzijá­ték. Utána, kézen fogva egymást, hogy el ne szakadjunk, elrohan­tunk a Champs-Élysées‑re és megnéztük este a kivilágított Éto­ile‑t a nagy trikolorral. Horst el akarja lopni és egy béke­zászlót a helyére tenni: ne csodálkozzon senki, ha egyszer megteszi. Kimentünk a kempingbe, útközben Ellen elénekelte azt a verset, amit még az Étoile‑on szavaltattam el vele (norvégül). A vers arról szól, hogy ne lépj rá a fűre, mert ott magok vannak, és ne hidd, hogy a magnak nincs jelentősége, mert annak épp az a jelentősége, hogy mag. (Én elmondtam neki a Ringatót.)

Együtt vacsoráztunk a holland fiú sátránál közös kaját és teát, jó későn feküdtünk le. Jól kikérdeztük egymást Norvégiá­ról és Magyarországról (mindketten most végezték el a középis­kolát, Ellen képző‑vagy iparművészetire fog járni, Ingebjørg pedig pszichológi­át tanul majd fizikoterápiához).

(Most közben egy gyönyörű másféléves gyerek, bar­na‑piros‑fekete‑fehér ponchóban nagyon kedves göndör barna papával és spanyolos, hosszú fekete hajú mamával erre jött, a kicsi lecsücsült és a szülők nem segítették föl, hanem húsz méterrel arrébb, mellettem leültek a székekre és kivárták, szapora hívoga­tás­sal, míg a kicsi a nyafogás és sírás után, kezét kitárva elindult a mama felé, aki ott guggolt. Közben egy néni eltérítette és megtö­rölte az egyik tenyerét, mire ő nyúj­totta a másikat is, aztán elment a mama mellett a papá­hoz, de végül a babakocsit fogta meg ‑ mindezt angolul, mert amerikaiak voltak.

Ugye, mennyire csak az embereket lehet élvezni, ahogy most itt egy lapon találkozik a két norvég lány a kisfiúval.)

Azután éjszaka még beszélgettünk Horst‑tal, ő csak 19 éves ‑ mennyire önálló! És vissza akarja utasítani a katonai szolgá­latot, vagy legalábbis kórházban akar menni dol­gozni helyette. Ha pedig nem jó irányba megy szerinte az NSzK politikája, akkor elmegy, mert nem akar háborút és jobb hazát választ.

Tegnap reggel külön‑külön elutaztak ‑ jó lenne, ha bol­dogan élnének, Horst is, Ellen és Ingebjørg is. És jó lenne, ha találkoz­nánk még valamikor, vidáman és boldogan. Külön mindket­tőnknek megköszönték, hogy Párizsban marasztaltuk őket.

Ígyhát ezért vagyok most egyedül a Tuillerákban, galambok, gyerekek és turisták között, hűvös szélben. Láttam a szent impresszionista festményeket a Jeu de Paume‑ban, csak néhány jelent többet életben, mint reproduk­cióban – ma már ez inkább csak emlék vagy hagyomány. Szürkeru­hás magyaro­kat láttam ott, ugye mindent jól megnéznek, mindent megtanulnak szürkén és panasz­kodva, szegényen és „azt se tudva, kik ezek”. És most olvastam az International Herald Tribune‑­ben, hogy a belgrádi matematikai diákolimpián a magyarok az angolokkal holtversenyben harmadikok. Persze biztos azért volt ekkora cikk erről, mert az ameri­kai csapat lett az első. A második a Szovjetunió.

Vajon mitől 3‑4. legjobbak a világ matematikusai között a magyarok? Azt lehet mon­dani, hogy biztos újlipótvárosi zsidó­gyerekek? Akkor miért nem Izrael nyeri a diákolim­piát? Mitől igyekszik ez a tízmillió ember a világ legjobbja lenni sport­ban, tudományban, zenében? És miért nem kezdik el végre saját maguk irányítani az életüket, egyenként és közösen?

Ibsen, Bergman és Munch ‑ ezek norvégek, Liv Ullman is. Mennyire magunknak van ez a magyar irodalom és költészet! Talán mi is olyanok vagyunk, mint III.Richárd, Jágó vagy Hamlet, akit kilöktek és letaszítottak, és aztán többet akar, mint bárki más. S kár, hogy nem Hamlet vagyunk ezek közül a leginkább. 

Irány a Sainte Chapelle.