Kapcsolat: striker@striker.hu

Legújabb tartalmak

Jelenlegi hely

Hibaüzenet

Notice: Undefined offset: 1 counter_get_browser() függvényben (/web/striker/domains/www.striker.hu/html/sites/all/modules/counter/counter.lib.inc 70 sor).

NAPLÓ - 1977. július 8.

Ma negyven éve. Több, mint egy évig tartott az előkészítés. Nem volt a hátizsákomban a New York-i New School for Social Research levele, hogy felvesznek, ha ki tudok jutni, mert tudtam, hogy ha átkutatnak az osztrák-magyar határon, nem engednek ki. Nem tudták a szüleim, hogy mire készülök – ők arra készültek, hogy egyhónapos körutat teszek Európában, itt-ott meglátogatva a kinti rokonokat, és részben náluk, részben barátoknál meg ifjúsági szállókon fogok aludni. Párizsig volt vonatjegyem, onnan hivatalosan stoppal folytattam volna az utat Londonba, majd Hollandián és a Német Szövetségi Köztársaságon keresztül vissza Bécsbe. Ezekbe az országokba mind megvolt a vízumom – én magam úgy terveztem, hogy egy részükre nem lesz szükség. Mert átmegyek Amerikába. És egy tanév után a dékáni évhalasztási engedély alapján befejezem itthon az egyetemet. Rendesen megtanulok végre angolul, egy teljes éves ciklust látok a világból és bebizonyítom, hogy szabad vagyok, igenis azt csinálom, amit akarok – ha úgy tartja kedvem, diákként éppúgy utazom, mint háromszáz évvel korábban a protestáns peregrinusok.

Nem tudták a legjobb barátaim se, hogy mire készülök. Néhány lány tudta, a lányokban meg lehet bízni. Volt közülük, aki véletlenül rajta kapott, amikor az egyetemi tanszéken gépeltem az évhalasztási kérelmet, hogy otthon azt se vegyék észre. De Erzsi is tartotta a titkot. Büszke voltam rájuk. Néhány nappal indulás előtt egy barátommal próbáltunk átmenni a csúcsforgalmas pesti Kossuth Lajos utcán. Jorgosz nekivágott, én óvatosan várakoztam, míg valamennyire csendesedett a forgalom, és akkor mentem át. „Félti a szaros életét!” – nevetett ki gúnyosan a túloldalon Jorgosz. Nem szóltam semmit – nem tudhatta, hogy már nem akartam kockázatni, túl nagy volt a tét.

Annyira nem tudtak még a legjobb barátok se mindent egymásról akkoriban, hogy akkor, 1977. július 8-ikán a Keleti Pályaudvaron a Bécsbe induló vonatnál futottam össze Eörsi Lacossal, akivel pedig egy csapatban fociztunk, egy társaságban éltünk, kirándultunk, buliztunk – és csak azért nem írom, hogy ittunk, mert Lacos sohasem ivott. Szóval egyszercsak egymásba botlottunk hátizsákosan a Keletiben, ráadásul mindkettőnk apja is ott volt, kikísérni saját csemetéjét. Két különbözőbb férfit kitalálni is nehéz lenne, mint az író-lázadó Eörsi István, és az apám, a méréstechnikus néhai Striker Ottó György fizikus-mérnök, feltaláló és tudományszervező. Életükben először és utoljára találkoztak erre a néhány percre, kölcsönösen csak a nevüket mondták meg. Csak hozzánk beszéltek fel az ablakba, hiszen ha már így összefutottunk, Lacossal egy fülkébe ültünk le egymással szemben. Aztán elköszöntünk tőlük, gondolom ők is egymástól.

Lacossal elkezdtünk sakkozni, ami nem volt rendkívüli esemény a társaságunkban, meg se lepődtem, hogy volt nála zsebsakk, az a borzalmas műanyag kihajtható dobozos. Nem beszélgettünk azután, hogy ő elmondta, hogy Bécsbe megy, én meg az európai körutamra. Ennyi. Aztán elérkeztünk Hegyeshalomhoz, jöttek a vámosok meg a határőrök. Sakk félre, útlevél az egyenruhásoknak, és kussoltunk. Aztán pecsétet kaptunk, elmentek, jöttek az osztrákok, ugyanez még egyszer, leszálltak, a vonat meg döcögve elindult, és egyszer csak Ausztriában voltunk. Lacossal összenevettünk, aztán röhögtünk, aztán elkezdtük egymás térdét csapkodni, hogy kint vagyunk. b. meg. De kint ám! Üvöltöttünk egy-egy jó nagyot. Vagy kettőt.

Nem tudhattam, évekkel később tudtam meg, hogy Eörsi Lacos kéziratokat vitt ki, és annak örült ilyen vadul, hogy nem kutatták át, nem vették el tőle. Sikerült neki! Ő pedig nem tudhatta, jóval később tudhatta csak meg, hogy én abban a pillanatban „megpattantam.” Pedig nem sokkal előtte ő maga is megtette ezt egy rövidebb időre, elég vad módon, éjszaka áttörve a bozótost a jugoszláv-olasz határon (Ld. „Kiutazása közérdeket sért”, Pataki Éva filmje itt.) Bécsben leszálltunk a vonatról, és ki-ki ment a maga útján. A magam részéről nagyanyám húgának, Polányi Zsófiának lányához, Maria Szecsihez.

Ő sem tudott semmit a terveimről. Úgyhogy ott Bécsben, vacsora után végre egymagam maradtam, és nekiálltam a naplóírásnak.

 

 

NAPLÓ

 

[Bécs]  1977. júl. 8.

 

 

ESTE

 

Tele szorongással.

Valaha, bármi történik is, évek múlva elolvasom ezt, vagy elolvassa bárki más ‑ nyu­godjon meg. Nyugodjon meg, nézzen földre vagy nézzen bármerre a mozdulatlanságban. Egyedül va­gyunk.

 

Mielőtt most írni kezdtem átgondoltam, hogy viszonylag még a napló jellegű írásaim a legjobbak. Ez valószínűleg alátá­maszt­ja azt, hogy én az életet magát fogom fel alkotásnak. Egyfajta egység, szerkezet, kapcsolatok­ból és kapcsolódásokból éppoly rétegekké szövőd­ve, mint egy‑egy műalkotás. Lehet, hogy a műbírálat ezért dicséri úgy az általa jónak tartott alkotáso­kat, hogy „az élet egészét sűríti magába”.

 

Ezt próbálom most megfordítani. De nem életművészetről van szó, legalábbis nem a jól-élés életművészetéről. Inkább arról, hogy különböző rétegekben, vagy talán különböző dimenziókban is igyekszem azt tenni, azt az életet élni, amit helyesnek, érde­mesnek tartok. A rétegek ez esetben az egyes dimenziók alkotóe­lemei, a dimenziók pedig az élet színterei. Példaké­ppen: egy dimenzió lehet, hogy „én és a külvilág”. Ebbe többek között beletartozik a viselkedés, a kapcsolatok ‑ általában a szerep­játszás és természe­tesen ezek figyelemmel kísérése. Másik dimenziónak vehetők a vágyaim (az evéstől a szerelmen át az alkotásig). Átfedések természetesen vannak, így alakul ki a kompozíció.

 

A harmóniateremtés itt is alapvető.

 

Ezért kell most megnyugodni és aztán folytatni a küszkö­dést egy jó éves alkotásért (talán).