NAPLÓ - 1977. szeptember 13.

(A Napló további részei a keresőablakba naplo szót írva és a keresésre kattintva megjelennek.)

Édua riadtan felült az ágyában. Mintha valami csörömpölést hallott volna. Persze ahogy így felébredt, már nem tudhatta, honnan is  jött a zaj. Kis töprengés után összeszedte magát, a párnája sarkáról a leszedte a hajgumit és lófarokba tette a haját, aztán lepattintotta a feje mellett a falról a kis rúdlámpáját, felkapcsolta és óvatosan kiment a szobából.

Odakint körülnézett a zseblámpa-fénnyel, de nem látott semmit, csak a vezérlőhelyiség felől szűrődött ki egy kis fény. Elindult arrafelé, de közben hallgatózott is. A vezérlőhelyiségben csak a Gép világított, de az is csak takarékfényen, hogy bármikor meg lehessen találni. A lány odament és rátette azonosításhoz a tenyerét, és gyorsan monitorra állította a gépet. A képernyő sok kis képre bomlott – az űrhajó minden bekamerázott közös helyiségének külön-külön élőképe jelent meg rajta. Édua körmei sebesen kopogtak a klaviatúrán, beírta „az utolsó 2 perc” parancsot. A Gép elkezdte visszajátszani – valamennyire gyorsítva – az űrhajó éjszakájának utolsó két percét.

Édua hirtelen rájött, hogy pontosan így volt a Gépnél, amikor a múltkoriban Haley azzal jött be, hogy zajt hallott. Biztos a parancsnok is éppen azt akarta a Gépben megnézni, amit most ő – gondolta a lány. Csak biztos nem tartotta olyan fontosnak, hogy leállíttassa vele a „múltnézegetést.” Igen, tényleg, mintha neki is lett volna lámpa a kezében – idézte fel magában azt a jelenetet a lány.

A baloldalon, valahol a középső sor táján mintha mozgott volna valami. Édua kijelölt ott egy háromszor-hármas képcsoportot, és újra visszajátszotta őket. Mintha a kertészetben történt volna valami – a harmadik visszajátszásnál az látszott, hogy az egyik vízkultúrás növény edénnyel együtt felborult.

A lány ott hagyta a vezérlőhelyiséget, és kezében a lámpával a kertészethez ment. Azonnal meglátta a kiborult edényt, visszahelyezte a többi közé és be akarta pattintani a helyére, de a két belső rögzítő lapocska hiányzott. Nem tudta hirtelenjében pótolni, egyelőre csak annak örült, hogy a dugasz jól tartott az edényben, és a növény szára körül nem folyt ki semmi – a víz és a tápanyag nagy kincs volt az űrhajón.

Visszament a Géphez, és dátummal-időponttal bediktálva naplózta az eseményt, Még be se fejezte az utolsó mondatot, amikor feljött a képernyőn az üzenet, hogy „NAPLÓ – 1977. szeptember 13.” Édua ugyanis már jó ideje beállította a Gépet, hogy ha aznapi bejegyzés lenne a Naplóban, figyelmeztesse őt. Merthogy az látszott, hogy nincs minden nap olvasnivalója, de nem is akart megfeledkezni róla.

- Ezek szerint most múlt el éjfél – gondolta Édua. – Egész pontosak a szellemek a kertészetben.

Most nem volt kedve senkit se felébreszteni, inkább felhozta a képernyőre a következő részt, ha már így alakult. De amikor rápillantott, úgy érezte, nem ért valamit, ami már a múltkor is elkezdte zavarni. Egyre több „Chris” lett a történetben, és ezt már nem tudta egészen követni, úgyhogy megpróbálta összerakni magának.  

- Volt a Chris, a kultúr-antropológus, aki Welszben segített, lett a Chris, aki felvette Bristol felé és felajánlotta, hogy nála lakhat, és most a múltkor bejött a harmadik Chris a tipiknél, aki meg sokat beszélget – foglalta össze.. – Most ez mi? Benne hagyta ilyen zavarosan ezeket a neveket, vagy az egész valami csinálmány?

Édua rákeresett a Gépben a Chris névre, amire kijött a Christopher is. A „Christ-bearer”, azaz a Krisztus-hordozó, aki a gyermek Krisztust vitte át a hátán egy folyón, és ezzel az utazók védőszentje lett.

- Akkor most ez itt valami nagyon szájbarágós dolog – húzta el a száját. – Hogy azt akarja mondani, hogy végig vigyáztak rá az utazása során? Hmm. Ami azt illeti persze, az nekem se jönne rosszul. Most magammal szúrjak ki? Na, nézzük csak.

NAPLÓ

 „London, Chrisnél                   Kedd, Szeptember 13.

 de. 1/2 11‑kor

Hát akkor Jade-nél voltak, vagyis a két Chris a tipiben beszélgetett, Jade meg trágyázta a veteményest. Kicsit segítet­tem neki, megkapáltam a hagymát, de az eső bezavart minket. Jade mondta, mikor kérdeztem, hogy Chris nem segít neki a kertben, mondjuk a trágyát odahordja lovon (megjegyzem, csak a pajtától, ahol én laktam, ami van vagy 5 percre a tipijüktől). Hát nem volt jó érzés látni, hogy a férj arra vár, hogy az asszony a kerti munka után csináljon végre vacsorát. Aztán el is ment, a másik Chris‑szel ottmaradtunk, míg Jade a vacsorát csinálta. Chris Elisa‑val játszott – nagyon látszott, hogy inkább Jade‑del lenne.

Jade az eddigi legjobb ételt csinálta, amit itt ettem: előbb zöldségeket, hagymát, ubor­kát, paradicsomot, stb. fűsze­rekkel olajban magpárolt vagy mi, aztán csinált teljes (barna) lisztből, vízből, vajból és tojássárgájából négy lepényt és ezekbe csoma­golta be a zöldsé­get, aztán ezeket a félkör alakú lepényeket olajban kisütötte és főtt krumplival meg vajbabbal tálalta. Nagyon jó volt, és annyit dolgozott vele.

Közben beszélgettünk és mikor Chris visszajött (a lovát kereste meg) már olyan példa­beszédnek tűnt, ha elkezdett be­szélni olyan megfontoltan és méltóságteljesen mint mindig, de most nem volt aktuális, főleg, amikor "Jade kertjének a trágyá­járól" volt szó, ugyanis azt akarta, hogy Jade kérjen lovat hozzá meg a trágyát is ő hozza, elvégre az ő  kertje. És nem vette észre, hogy annak a kertnek a termését eszi, annak munkáját, energiáját adja neki Jade minden nap. Vajon mikor lázad fel Jade? Dehát Chris azért jó ember és alap­vető dolgokban igaza van, de mint a férfiak legtöbbje, csak magáról beszél, a saját gondo­lataiban gyönyörködik.

Ez volt az utolsó estém Talley‑ban, azért jó volt. Kérdez­tem Jadet, csinálnak‑e valami­lyen előadást ennek a 20 gyerek­nek, de nem, senki sem fektet ebbe energiát, pedig szerin­tem sok energiát elpazarolnak a céltalan vagy eredménytelen tökölő­déssel nap mint nap.

Stoppal jöttem vissza, megint szerencsém volt, előbb egy nagy Ford‑féle pasas levitt az első városkáig és ott megreg­geliztem, aztán egy lány vett fel egy Leyland‑furgonnal. Ő előbb hazament, aztán az üzletébe, aztán Londonba ‑ vele jöttem végig.

Carrie – elvált, Ausztráliában élt, szőke, nem szép de kedves, szintén a kedvenc mére­tem. Előbb tartózkodóak voltunk, de kurva jól vezetett, és jólesett neki, hogy megdicsér­tem. Antik kereskedése volt, mint a Nagyításban, és néhány dolgot jött eladni a hétvégére. Elvitt az anyjához, aki egy rohadt elegáns részen lakik 16 szobában Carrie öccsével. A mama nagyon szép 45 körüli, amerikai filmszínésznő jellegű, sokkal csino­sabb és szebb, mint a lánya, és úgy nézett, hogy nem álltam a nézé­sét. Egy teát ittunk és címeket cseréltünk, aztán Carrie letett az egyik földalatti állomásnál, ugyanis nem az anyjánál lakik, ha Londonba jön.

Másnap, szombaton kimentem a vásárba a Chalk Farmhoz, ahol Carriet ugyan nem találtam meg, de a vásár sokkal jobb, mint a Pettycoat Lane ‑ végre olcsó lomok és szép ékszerek, ruhák, könyvek, minden. Vettem is egy fontért egy barna magasnyakú pullóvert. Csak fiatalok vannak és egész öregek ott. És ott van az eddigi legjobb könyvesbolt, Compendium azt hiszem, a Chalk Farm Road‑on. Visszamegyek majd könyvekért, ott még Radnótit is lehet kapni angolul, csak el ne fogyjon. És a környék­be­li boltok is mind olcsók – ideje takarót is vennem. Vajon elmegyek‑e Carrie‑hoz Walesbe? Van két kutyája, az egyik háromlábú, mert balesete volt és le kellett vágni a bal hátsó lábát ‑ ráadásul még süket is. Ritka az ilyen.

Vasárnap óta gyönyörű napsütéses idő van, sokat sétálok. Tegnap, hétfőn Szűcs Klára írt! Micsoda dolgok ezek. A remény­telen szerelmeim érzik a hiányomat, még a végén az első iskolai plátói szerelmem is ír majd. Klári idézte a levelemet a kilométerkövekről, amiket magun­kban hordozunk és az önkiteljesítésről – milyen jó, hogy végre számon­ kér­nek rajtam vala­mit, amit tényleg lényegemnek tartok, tehát hogy felfedezték és megértették a lényegemet.

Hát most nem írok magamról. Claire nem ír – úgy látszik vagy ő ír, vagy a magyarok, mindkettő nem lehet egyszerre. Furcsa, hogy ahogy közelítek valakihez, akit szeretek, az távol tart magától, és ha hátat fordítok neki, megkeres.

Majd háttal közelítek.

Még annyit, hogy Chris, a magányos még Endrére is emlékez­tetett, amennyiben (!) apró dolgokra felfigyel, és nagyon jel­lemzőnek ítéli meg, például megemlítette, hogy mi­lyen érdekes, hogy Jade-nek két házimacskája van itt, amíg az összes többi macskák tipiről tipire kóborolnak. Bírom Christ, kíváncsi va­gyok, ő örül‑e, ha még itt talál.

Igen, ez lehet a neve: Chris, a magányos, ahogy a kutyájá­val hol morogva, hol vidá­man de mindig szeretettel kóborol az emberek között és nem szereti őket. A mindig vesz­tes Szindbád, a kívülálló, kunfajta, nagyszemű legény. Talán lefordítom neki ezt. Most beállított épp egy barátja embertelenül köhögve, úgy­hogy csináltam teát magunknak – ő is beleegyezett, hogy Chris kívülálló, bár azt mondja, hogy Chris ezt nem mindig ismeri el.

Ideje ebédet csinálni.”