Kapcsolat: striker@striker.hu

Legújabb tartalmak

Jelenlegi hely

NAPLÓ - 1977. szeptember 8.

(A Napló további részei a keresőablakba naplo szót írva és a keresésre kattintva megjelennek.)
 
 
 
NAPLÓ
 
„Talley                          szeptember 8. csütörtök
 
 a pajtában délután 4 körül
 
Esik.
 
Tegnapelőtt érkeztem ide. Azóta ebben a pajtában lakom, ami elég romos – vagy in­kább nincs ablaka‑ajtaja és lukas a tető, a rozsdás hullámbádog. A pajtához tartozó ház lezárva fényes új zárral, de lakatlannak tűnik.
 
Chris és Jade és Elisa, a lányuk tipiben laknak. Kényelmes és barátságos egy tipi de csak egyszer voltam belül, az első este. Középen a tűz, körben szőnyegek és zsákok a ruhákkal, holmikkal, az ételt nagy ládában tartják.
 
Inkább lerajzolom külön.
 
Kisütött a nap.
 
Itt talán több mint tíz tipi van meg jópár lakókocsi, meg vannak akik furgonban lak­nak. Nem jó. Nem megoldás így. Vagy csak azoknak jó, akik fiúk‑lányok egymásra találtak és elég erősek, hogy így berendezkedjenek. Azok, akik egyedül vetődnek ide azok a lét­fenntartásból fennmaradó időben itt helyben keresnek társat és itt nem nagy a választék. Az viszont igaz, hogy aki idejött, az eleve keresztüljött egy szűrőn, tehát kevesebb nézetel­térés van köztük az életről úgy általában.
 
Egy tipi kb. 200 font, kíváncsi vagyok, nálunk ki lehetne-e hozni 10000 forintból. Különben egy részük munkanélküli segélyből él, ez 11-23 font attól függően, van‑e gye­reke. Én naponta erős 3 fontot költök, tehát ez itt olyan, mintha 30‑40 forintból akarnánk megélni otthon. De meg lehet élni, mert pénz kevés dologra kell. Talán félig kényszerből vegetáriánusok, itt nem divatos se a baromfi, se a disznó (szerencsére).
 
A lovakat és a teheneket máshol tartják, még nem láttam, hogy hol, és hogy ki feji a teheneket azt se tudom. Szóval itt lehetne így élni, dehát itt enyhe és rövid a tél, nem kell annyi takarmány és megterem a zöldség.
 
Két napja jóformán csak mogyorót eszek és néhány szelet kenyeret – nem akarok kérni ételt senkitől. Mogyoró itt minden­hol nő, szedtem kb. 50‑60 dekát és azóta azt eszem. Most is.
 
Egyébként eddig nem írtam…”
 
 
Valami zaj hallatszott. Édua lehúzta a hangerőt. A parancsnok, Haley jött be.
- Álmodozol? – kérdezte, megállva az ajtóban. A parancsnok tudta, hogy a lány éjszakánként bejár a vezérlőhelyiségbe, de nem bánta, mert az automatikus vezérlés mellé már régóta nem akart senki se beülni. – Nem zavarlak, csak felriadtam valamire, megyek is, remélem valami szépet találtál a Földön, jó éjt!
- Jó éjt, Haley! – köszönt neki vissza Édua – ez most semmi különös.
A parancsnok kiment, de a lány úgy érezte, valami azért csak történhetett. Leállította a Gépet, tudta, hogy néhány mondat kimaradt, de most nem volt kedve visszamenni a szövegben. Majd máskor visszatekeri – de vajon mire ébredhetett fel Haley? Vagy minek akart a Géphez jönni? A parancsnok vetett véget annak idején a leszámolásnak, de azért nem volt könnyű eligazodni rajta. Na, majd kiderül. Hol is tartott? Valami mogyoróevésről volt szó, mielőtt lehalkítottam – gondolta Édua, és visszakapcsolta a Gépet.
 
„ …Na ennyit erről, ha tele lesz a gyomrom majd írok.
Annyit még, hogy a másik Chris, akivel együtt jöttünk, úgy tűnik szerelmes Jade-be, a legjobb barátja feleségébe. 35 éves és van két lánya két különböző lánytól (16 és 11 éve­sek), és ténfereg az életben, mint egy gyerek, a kutyájával, Gaby‑vel. Jó lenne, ha találna valakit, most jövök rá, hogy Káli Sándorra emlékeztet.
Na megyek megkeresni.”
 
Rég megbánta már, hogy nem a tipit választotta éjszakai szállásnak. Az egész csak azért volt, mert nem igazán értette, mikor azt kérdezték, hogy melyikben akar aludni, a tipiben, vagy a „barn”-ban. De  mivel az a „barn” valami épület-félét sejtetett, úgy gondolta, hogy az csak jobb lehet, mint egy sátor. Hát ez a „barn” ez a pajta volt, és a foghíjas tetővel, meg az üvegezés nélküli ablakokkal mélyen be kellett magát fúrnia a szalma közé, hogy kibírja valahogy az éjszakát. Nem tudta, hogy a tipik közepén tulajdonképpen állandóan ég a tűz, és emiatt maga a talaj is egész jól felmelegszik belül, pedig érezte az első este Jade-ék tipijében, csak valahogy úgy gondolta, hogy egy épület az mégis más.
 
Egyébként a saját nevetséges mutatványától lett vizes. Tulajdonképpen röhögött magán, de azért marhára fázott. Az történt ugyanis, hogy tegnap a fagyos ébredés után elment járni egyet a környéken, mert a sok eső után éppen szépen sütött a nap. A környék véges-végig legelőkből állt, és derékmagasságúra nyírt széles sövények választották el őket egymástól. Itt-ott tehenek vagy éppen birkák legelésztek rajtuk, és a sövényeken csak kis lengőkapuk voltak, riglikkel zárva. Ahogy elnézett a lankás vidéken azonnal az a szó jutott eszébe, hogy „bekerítések.” És leesett a tantusz – a történelem órákon fogalma se volt arról, hogy miféle kerítéseket építettek az ipari forradalom idején, ami miatt az angol parasztoknak a városokba kellett menniük, mik voltak azok a „bekerítések”. Hát a földesurak abbahagyták a földművelést, birkatenyésztésbe kezdtek a szövőszékekkel már olcsóbban előállítható textíliákhoz jól eladható gyapjú miatt, és ehhez egyszerűen csak be kellett keríteni a földjeiket – a földműves napszámosokra, de még pásztorokra se volt már szükség.
Roppant büszke lett magára, hogy megfejtette a modernkori történelem és közgazdaság egyik kulcskifejezését. Hanyattfeküdt a lejtős rész dús füvén és elégedetten sütette magát a langyos délelőtti napfénnyel, még el is szunyókált egy kicsit. De valami megérzés miatt felriadt.
 
Kinyitotta a szemét és három óriási tehén fejét látta alulról. Ott álltak néhány lépésnyire fölötte, és nagyokat pislogva kíváncsian néztek rá. Szar ügy, gondolta. A lehető leglassabban kelt fel, mintha ott se lett volna, mert tudta, hogy a tehenek bármikor bevadulhatnak, és elkezdett hátrálni a sövény felé – de a kapu eléggé arrább volt. Szerencsére a tehenek érdeklődése nem nőtt, tovább ácsorogtak, sőt az egyik szagolgatni kezdte a füvön az ő bizonyára még meleg nyomát.
 
Azért úgy döntött, hogy nem megy a feléjük eső kiskapu felé. Arra gondolt, hogy itt, a lejtős részen biztos át tudná ugrani a sövényt – esetleg egy különleges Fosbury-floppal, azzal a bizonyos hanyattfekvéses magasugró technikával, amit még kevesen tudtak akkoriban. Begombolta elöl a farmer-dzsekijét, a pulóverét jobban leszorította a derekán, és nekiindult, ahogy az atlétika-pályán szokta. Néhány begyakorolt tempós lépés után fellendítette a jobb lábát, elrugaszkodott ballal és gyönyörűen hanyatt fordult a sövény fölött, épp ahogy a magasugró léc felett tette volna. Élvezte a tökéletesen kivitelezett mozdulatot, büszkén nézett maga alá a sövényt legyűrő fölényesen magabiztos magasságból.
 
De akkor úgy érezte, egy örök pillanatra megállt a levegőben. Mert ahogy lenézett, egy óriási pocsolyát látott maga alatt, amit a sűrű sövény innenső oldaláról nem lehetett látni. Vége lett az öröklétnek – ő pedig a szép ívet folytatva megkezdte a kegyetlen leereszkedést. Megalázva zuhant bele a vízbe, hiúságának és ostobaságának azonnali felismerésével. Azt se tudta, hogy röhögjön vagy bosszankodjon – csak azt érezte, hogy megérdemelte. Meg azt, hogy csurom víz, a hátától a fenekéig. Felkecmergett, levette a dzsekit és kicsavarta a pulóvere derekát – közben némileg neheztelve nézve vissza a legelésző tehenekre és az egész történelmi felismerésre.
De a nyugodt, szótlan, pokrócokba burkolt hippiknek nem is kezdte elmondani még azt se, hogy vizes. Itt mindenkinek megvolt a saját problémája.
 
 
Ahogy nálunk is – gondolta Édua, és le akarta kapcsolni a Gépet, de a Haley-beszélgetés alatti lehalkítás miatt meg nem hallgatott rész azért eszébe jutott, és az ujjával jelölésként rajzolt egy kis virágot az érintőképernyős monitorra.
- Aztán le ne legeljétek, tehénkék! – szólt oda a Gépnek lekapcsoláskor – De vajon mire riadt fel Haley?
 
Aznap éjjel dimbes-dombos zöld tájjal álmodott.