Kapcsolat: striker@striker.hu

Legújabb tartalmak

Jelenlegi hely

Hibaüzenet

Notice: Undefined offset: 1 counter_get_browser() függvényben (/web/striker/domains/www.striker.hu/html/sites/all/modules/counter/counter.lib.inc 70 sor).

NAPLÓK – 1977. szeptember utolsó napjai

(A Napló további részei a keresőablakba naplo szót írva és a keresésre kattintva megjelennek.)

 

 

 

 „Óvatosabb lettem az utóbbi időben – írta Édua a Gépbe – több dologban is. Beszéltem Paullal a négy fémdarabról, amit a kertészetből csent el. Azt mondta, azért kell neki, mert valami szerszámot akar készíteni, ami elektromos kihagyás esetén is nyitni-zárni tudja az ajtókat. És elmondta, hogy arra gyanakszik, hogy ilyesmi bármikor előfordulhat. Megkérdeztem tőle, hogy akkor ezzel majd az Arzenált is ki lehet-e nyitni, amire azt mondta, hogy igen, és hogy van erre külön szerszám is, csak az természetesen a parancsnoknál, Haleynél van.

 

Így elsőre nem mondtam el Paulnak, hogy az a helyzet, hogy nem csak az a négy lapocska hiányzik a kertészeti rögzítők közül ami nála van, hanem pont négy másik is. Amik ezek szerint valószínűleg a gyilkosoknál vannak, és ez nagyon nem jó. Valahogy úgy kell szerveznem a dolgokat, hogy Paul meg Haley is tudjanak erről, de már legyen hozzá valami ötletem is, mert könnyen alulmaradnánk – majd gondolkodom rajta. Leginkább persze Pault féltem.

 

A másik dolog annak a naplónak az olvasgatása, vagyis az, hogy a múltkor nagyon megijedtem, mert megcsapott az időhurokba kattanás veszélye, vagyis hogy a Gép az azonos dátumok miatt megbolondul és belecsavarodik az időbe. Az időkbe. Abból a réges-régi naplóból az jött le nekem, hogy abban a valóságban, ahol írták, nem volt a jövő. Egyszerűen nem időben éltek, hanem önmagukat ismétlő szimbolikus gesztusokban, mintha mindenki idézetekből élt volna – lényegében egyhelyben topogtak. Na, ebbe nem akartam belevinni a Gépet. Emiatt úgy döntöttem, – mert persze azért érdekel, mi lesz az egész történetből, főleg, hogy meddig tart – hogy ezentúl nem pontos dátumok szerint megyek, amik még itt, a sziderikus időben alkalmazott napokra is lazán bekattanhatnak, hanem csak úgy hónapok vagy ilyesmi szerint. Így nem lesz ilyen bekattanás-veszély.”
 

- Meg így néha több részt is végighallgathatok egyszerre, de ezt már bolond lennék bevallani akárkinek – tette hozzá csak úgy halkan a lány, kicsit megtáncoltatva magát ülő helyében. – És egyébként meg bekapcsolom az illatgenerátort is hozzá, hogy egy kicsit izgibb legyen.
 

Azzal a képernyőn rákattintott az „illat- és szag-generálás” kiegészítőre. Ezt is valamikor a XXI. század elején fejlesztették ki, hogy végre illatos e-maileket lehessen küldeni, meg több parfümöt eladni online. Édua megint nyugodtan hátradőlt a vezérlő-karszékben, és elkezdte hallgatni a legutóbb abbahagyott rész után talált szöveget.

 

NAPLÓ – 1977. szeptember utolsó napjai

 

„Ezek most nehéz idők. Eredetileg azt mondtam a háztulajdonos Chrisnek, hogy addig maradnék itt, amíg tovább nem tudok menni Amerikába. Amire azt mondta, hogy addig ingyen maradhatok – viszont semmi ötletem nincs arra, hogy ezt hogy fogom megcsinálni. Két dolgot intéztem az elmúlt két hétben. Az egyik, hogy egyszer, amikor elmentem Fionáékhoz levelekért, – mert a szüleim tudják azt a címet és oda írnak – megkérdeztem, hogy szerintük mit lehetne tennem, és erre azt mondták, hogy írjak az itteni, valami Home Office-nak, és kérjek tőlük utazáshoz alkalmas papírokat. Hát ezt megírtam és elküldtem. A másik, hogy az itteni Chris mondta, hogy vannak itt ilyen Citizen Advice Bureau-k, állampolgári tanácsadó irodák, ahol ingyen lehet egy állami alkalmazott ügyvédtől tanácsot kérni. El is mentem, nem volt messze innen, és tényleg ott volt egy fazon, de komolyan, ott ült az irodában, és azonnal fogadott. Elmondtam neki, hogy elvették az útlevelemet, és hogy tovább szeretnék utazni Amerikába. Erre azt mondta, hogy akkor kérhetek menekült-útlevelet, és azzal tudok utazni. Csak akkor persze nem haza. Egyébként azért frankó, hogy van ilyen szolgáltatás ingyen.

 

Hát így állunk. És közben meg már jóformán elfogyott a pénzem, amitől állandóan kajás lettem. Kétszer lementem busszal abba a játékterembe, ahol annak idején autóversenyzés-rekordokat csináltam az automatában 20 pennykért, még szerencse, hogy az útba esik a Főposta felé, meg hogy a havi buszbérletem még kitart, és ott van olyan nyerőgép, ahol begurít az ember érmét, és azok lökdösik egymást kifelé. Hát jól jött volna minden. De aztán másodszorra elég megszégyenítően sült el, úgyhogy többet nem mentem.

 

Az volt, hogy ahogy ott vártam, odalépett hozzám egy srác angolos, foltos-könyökös zakóban, akiről már korábban láttam, hogy ő is az esetleg lepottyanó pénzt figyeli, és azt mondta, hogy nekem nincs erre szükségem. Miért? Kérdeztem, és erre azt mondta, hogy nekem még ott a karomon az órám, azt még el tudom adni.

 

Akkora szégyen volt. Tök igaza volt. A szegénység nagyon éles szemű. Tényleg volt rajtam karóra, amit apámtól kaptam tizennyolcadik születésnapomra, nem igazán drága, csak emlék. Egy-két fontot, tehát egy-két pizzát biztos ki tudnék belőle hozni, akkor meg mit veszem el másnak a kenyerét. Kijöttem onnan, mert persze azt tudtam, hogy az az óra talán még annyit sem ér, mert abban dolgoztam a TSz építőbrigádjában odahaza, és csupa karc lett a számlapja a homoktól meg a cementtől, de azért mégis. Ha az ember éhes, ne legyen szentimentális.

 

Úgyhogy ezért otthon, életemben először, kicsit mérgesen néztem rá a szobámban a József Attila összesemre. Merthogy ez a „három napja nem eszem, se sokat, se keveset” most szarul esett. Nem tűnt őszintének, vagy igazinak, vagy valósnak? Nem is tudom. Én már második hete éhes voltam, és semmi kedvem nem volt verset erről írni, egyszerűen csak enni akartam valahogy. Merthogy az utóbbi két hétben azt csináltam – ja, itt a fürdéshez meg a mosogatáshoz úgy van melegvíz, hogy a gázórába be kell dobni 5 vagy 10 pennyt, és addig van meleg víz, amíg az kitart, de fogy tőle a pénz – szóval azt csináltam, hogy lehet kapni itt egy csokis kekszet, ami olyan majdnem, mint az Othello otthon, csak kerek, és abból ettem kettőt reggel, hármat ebédre és kettőt vacsorára, nagyjából egy csomag keksz egy hétre. Mindig sok teával, hogy azért legyen valami a gyomromban. És amennyire csak lehetett, spóroltam a mozgással.

 

Aztán tegnap Chris megkérdezte, hogy „Hogy lehet az, hogy te sohase eszel?”

 

És akkor elmondtam, hogy mi a helyzet. Erre azt mondta, hogy ne izéljek már, ebben a házban nem fog éhezni senki. És annyit főzött az egész ízes vegetarinus kajájából, hogy én is tudjak enni, tegnap is, meg ma is. A munkanélküli segélyéből.  Hát ezért tudok ma éjjel már naplót írni.”

 

Édua azon kapta magát, hogy a vezérlőfülkében ételszag terjeng. Furcsa illat volt, de nem rossz. Ja persze, az illat-generátor, ő kapcsolta be! Hirtelen úgy döntött, hogy próbára teszi a Gépet. „Milyen szag ez?” – írta a képernyőre.

„VEGETARIANUS ÉTEL, ÍZESÍTŐ.” – írta ki a Gép.

- Milyen ízesítő, Főnök? – szólt oda csakazértis a lány.

„MISO” – írta ki a Gép.

Édua gyorsan beütötte, és szójabab paszta jött magyarázatnak. Vajon honnan tudta ezt a Gép? Szója volt a kertészetben, de még tilos volt felhasználni. „Jó lenne már földet érni!” – sóhajtott fel a lány.