A szomorúság diadala – a Golden Globe díjra

A magyarság legnagyobb művészeti diadala immár másodszor maga a tragikus önmeghasonlás.

„Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett, s nem lelé
Honját a hazában”

A magyar Himnusz alcíme szerint a magyar nép zivataros századait idézi meg, de addig-addig énekeltük, hogy további önbeteljesítő jóslattá vált, melyet a XIX.- és XX-ik századokban is sikerült kis híján maradéktalanul megvalósítani. Tovább énekeljük, s erős hatalmi törekvés van arra, hogy ez az önpusztító hagyomány a XXI. században is folytatódjon.

X X X

Tíz éves lehettem. Szüleim moziba vittek, az Ítélet Nürnbergbent néztük meg. Utána éjjel a bulldózerrel tolt csontsovány hullák láttán szűkölve rohantam ki az ágyamból és szüleimhez menekültem. Azt akkor még nem tudtam, hogy azoknak a holttesteknek a nagy része magyar volt.

X X X

Ha Lengyelországba mész, elvisznek valamelyik koncentrációs táborba. Amikor engem vittek, rajtam és kísérőmön kívül nem volt senki, de az egyetlen alkalmazott kötelességének érezte itt-ott bemutatni a tábort. Kísérőm gyönyörű fiatal szőke lengyel nő volt, halkan elmondta nekem, hogy a nagyapját egy másik táborban egy krematóriumban pusztították el. Ahogy haladtunk a táborban némán, eljutottunk a krematóriumig. – Ilyenben – súgta odahajolva, szinte hozzám bújva. – Az én nagymamámat is – súgtam neki vissza.

Volt ott egy hatalmas, fél futballpályányi tál, teli hamvakkal. Tettünk oda egy-egy szál rózsát a nagyszüleinkért.