ÜNNEPI BESZÉD - MA SEM MONDANÉK MÁST

Nagymaros, 2007. március 15.

(A nagymarosi ünnepségen megtartott beszédemet annak idején nem hozta le egészében a helyi újság, blogom pedig nem volt még 2007-ben.)

Tisztelt Ünneplő Közönség! Kedves Lakóhelyem, Nagymaros!

Szeretettel köszöntök minden jelenlévőt és köszönöm a megtisztelő felkérést, hogy elmondhatom e rövid ünnepi megemlékezést nemzeti ünnepünkön, az 1848-as forradalom 159. évfordulóján.

Március 15-ike történelmünk egyik legfényesebb napja, nagyszerű elődeink bátor történelmi tettének ereklyéje.

1848. március 15-ikét azonban, jól tudjuk, építkező évtizedek előzték meg. Igaztalan lenne nem megemlékezni, mint szokás mondani, a teljesség igénye nélkül a magyar szellem és kultúra nagyjairól, Széchenyi Istvánról, Wesselényi Miklósról, Kölcsey Ferencről, Vörösmarty Mihályról és magáról Kossuth Lajosról. Mindazokról, akik hosszú éveken át oly sok és konok megfontolt, de mégis merész szóval, írással és tettel érlelték ki a megújuló, majd a szabad és független Magyarország gondolatát.

Büszkék lehetünk arra, hogy hosszú lenne a névsor, amellyel ama korszak nagyjait akár csak az említés erejéig is méltatni tudnánk. És ugyancsak hosszú lenne 1848-49 hőseinek felsorolása, e nagyszerű korszaké, mely hazánkat Európa, a korabeli nagyvilág fényes lapjaira emelte.

Büszkén vallhatjuk magunkat e nép, e kultúra, e haza szülötteinek. Ünneplésünk nem lehet azonban felhőtlen. Tudjuk, hogy ez az ünneplés egyúttal megemlékezés is. Tudjuk, hogy a forradalom és szabadságharc tragikus végkifejletét sem szabad elfelejtenünk, Tudjuk, amit elődeink nem tudhattak, bár igaz, Vörösmarty Szózatában vizionálta a tragikus jövőt, „a sírt hol nemzet süllyed el, népek veszik körül”.

Mi, kései utódok tudjuk, hogy a tragédiájával is reményt és önbecsülést adó 1848-49 után a XX. század során hazánk újra és újra, a történelem játékszereként nagyhatalmak szörnyű malomkövei közé zuhant. Amikor hazáról és szabadságról szólunk tehát, mint mondtam, nem ünnepelhetünk felhőtlenül. Nagyszerű forradalmunk és dicsőséges szabadságharcunk, sőt, azóta elmondható, szabadságharcaink nagyszerű emléke mellett e másfél évszázad malomkövei között vergődő ország népének tragédiái megemlékezésre is köteleznek bennünket. Aligha van az itt jelenlévők között, de akár Nagymaroson s másutt e hazában vagy akár a Kárpát-medencében olyan, aki önmaga vagy családja, rokonai és szerettei sorsában ne őrizne e pokoli malomkövek által okozott személyes, tragikus sebet.

Kölcsey Ferenc sorait, Himnuszunkat kell idéznem, eme 1823-ban a múltról írt s mégis újra megvalósult próféciát:

1848-49 a bujdosás és üldöztetés története is, ahogy az lett a XX. század csaknem teljes időszaka, amikor hol jobbra, hol balra kormányozott népünk ezrei és százezrei zúzattak össze, újra és újra hősként feláldozva vagy áldozatnak kijelölve, elhurcolva vagy kitelepítve, ki-ki életétől és családjától, vagy éppen élete munkájától és az emberhez méltó léttől megfosztva. Kérem, hogy most, amikor egy pillanatra a dicső forradalom emlékének adózunk, egy sóhajtásnyi időre hajtsunk csendben fejet, emlékezve egyúttal mindazokra, akik oly tragikusan szenvedték meg múltunkat.

Köszönöm. De miért is fordítok ekkora figyelmet e tragikus fonálra? Mert nincs olyan generáció közöttünk, amely ne szenvedte volna meg a haza és szabadság gondolatát. Kérem, értsék bele a „haza” fogalmába a „jog” fogalmát is, ahogy Petőfi is megtette ezt, mondván: „haza csak ott van, ahol jog is van”. Gyermekeinknek, korunk ifjúságának tudnia kell – nézzenek az itt kivetített fényképekre, amelyeket magam készítettem egy korszakkal ezelőtt, 1972. március 15-én, tehát épp 35 esztendeje –, tudnia kell, hogy mily sokáig meg kellett küzdenünk a puszta jogért, hogy ünnepelhessünk, s ezt nem tehettük meg büntetlenül. Ki börtönbe került, ki elmenekült, ki belső némaságban élt, mert itthon maradt.

Aztán eljött – ismét Vörösmartyt idézve – jelenkorunk,

Tagadhatatlanul e jobb kor lakói vagyunk. Ha rápillantunk 1848. márciusának követeléseire, a 12 pontra, akkor láthatjuk, íme teljesültek. Bizony teljesültek – többé-kevésbé. Keserű észrevétel ez, hiszen arra is utalnom kell általa, hogy bizony mi így követtük ’48 hagyományait is: többé-kevésbé.

Ezt kellett megtanulnunk. 1990 után bizony nem a Kossuth-címert választottuk, nem 1848 radikalizmusát követtük, nem számoltunk le gyökeresen a múlttal, és még csak nem is tártuk fel igazából azt. Emlékeznek úgy-e, Antall József miniszterelnökünk szállóigévé vált, ugyancsak kesernyés-realista szavaira „tetszettek volna forradalmat csinálni”.

Valóban, 1989-90-ben nem a ’48-as, hanem a ’67-es hagyományt követtük. S ha emlékeznek, a Kiegyezés után hazánk évtizedeit hosszú ideig – a tagadhatatlan építkezés mellett – politikai botrányok és csetepaték, gazdasági panamák és csődök kísérték. Alig hat esztendővel a Kiegyezés után a Monarchiát tőzsdekrach sújtotta, az alkotók morális válságot éreztek, s a hős generáció utódai keserűen kutattak elődeik dicsősége után.

Kijózanító kor volt ez, ahogyan Arany János fia, Arany László is megírta verses regénye tanulságaként:

Nos, tisztelt egybegyűltek, nem biztos, hogy akár mi magunk is olyan dicsőséges kornak lennénk részesei, ahol a jó és a rossz, a jók és a rosszak olyan magától értetődően elválnak egymástól, mint a forradalmak emelkedett világában. A mi „többé-kevésbé” sajtószabadságos, „többé-kevésbé” felelős, „többé-kevésbé” jogegyenlő, „többé-kevésbé” közteherviselésre épülő világunk – hogy csak néhányat említsek a 12 pont mai valóságából – ezért korántsem tűnik olyannyira „jobb kor”-nak sokak számára. Sokaknak szegi kedvét, s csalódottan belekeserednek a mindennapok „küzködésébe”.

Magam is azzal az elhatározással érkeztem annak idején Nagymarosra, hogy én bizony többé közéleti tevékenységbe nem kezdek. Két álló esztendeig tartottam magam ehhez, de azután 2002 augusztusában megszegtem a fogadalmam. Megszegtem, bakancsot húzva és lapátot véve a kezembe. Mert nem várhattunk kormányra és politikusokra, államra és arra a felettünk lebegő, elvont „hazára”. S milyen nagyszerű, könnyű érzés volt a néhány napos megfeszített homokzsákolás után a másfél méteres gátak biztonsága mögé, a békésen zümmögő szivattyúk közé bemasírozó, a haza segítségét jelképező fiatal katonákra tekinteni, a részünkről jól elvégzett munka derűjével, hiszen szinte már csak vendégségbe érkeztek.

Kedves ünneplő egybegyűltek, ez lett számomra az 1848-as ifjak üzenete.

Hogy a haza az nem valami fent lebegő, távoli fogalom, hanem tetteink eredménye. Szétzúzott társadalmi kristályszerkezetét csak mi építhetjük fel újra. Se szabadságot, se békességet, sem egyetértést, sem élhetőbb társadalmat, sem szebb vagy biztonságosabb települést nem fog ajándékba adni nékünk senki.

Igaza volt, igaza van a forradalomra saját korából reálisan visszatekintő Arany Lászlónak: a haza dolga gordiusi csomó, de nem kard oldja meg, hanem – ahogy ő írta, a küszködés – a mi saját, napi tetteink.