A CEAUSESCU-HATÁS

Otthonosan szeretjük magunkat érezni otthon, s ezért ezernyi apróságot megteszünk. Észre se vesszük, hogy az évek alatt mi miért került oda, ahol van, egyszerűen csak megszoktuk, hogy kézre áll vagy épp ott van, ahol le kell ülnünk cipőt húzni. Van, amit gyerekkorunk óta így szoktunk meg, mert hát a családunkban mindig is így volt, de vannak dolgok, amiket épp magunk alakítunk ki máshogy, amikor végre önálló életünk lesz.

Ugyanígy vagyunk a körülöttünk lévő világgal, a környezetünkkel, és végső soron a hazánkkal is. Megtanuljuk és megszokjuk a működését, és amikor másutt vagyunk, az ezernyi apróság mássága tűnik fel rögtön. Hogy nálunk ez másképpen van, mi ezt vagy azt másként csináljuk.
Ha viszont tartósan máshová megyünk élni, előbb-utóbb – néha anélkül, hogy észrevennénk – átvisszük idehaza megszokott dolgainkat, s ötvözzük az újat a régen szokottal.

Hatása lett a hazainál egykor még opresszívebb egykori poszt-trianoni utódállamokból hozzánk érkezett, s itt letelepedett honfitársainknak is. Napjainkra már érzékelhető, hogy ez nem csak egyes nyelvi elemek visszahonosulása a magyar köznyelvbe – mint például a „hasonlít” mellé kerülő „hajaz” kifejezés, de talán a hatalom bugyraiba kerülő ideérkezett honfitársaink révén mindennap észlelhető gyakorlatok is megerősödtek vagy elfogadottabbá váltak napjaink magyarországi társadalmi kultúrájában. Nevezhető ez Ceausescu-hatásnak, egy olyan gyakorlat tudattalan átszűrődésének, mely elől a szülőföldjüket elhagyók éppenséggel elmenekültek. Miféle gyakorlat, vagy gyakorlatok ezek?
 

Az egyik a demokratikus egyeztetés késztetésének hiányának elfogadása és elfogadtatása. A hatalomra kerülő úgy érzi és gondolja, hogy mindent jobban tud a hatalmon nem lévőknél és saját beosztottjainál, s hogy azért és arra kapott hatalmat, hogy akár bármiféle egyeztetés nélkül is dönthessen – csakis az egyetlen, a legfőbb úrnak tartozva elszámolással.

E hatalom-érzetből egyenesen következik a következő hatás, a félelem és megfélemlítés Ugyanis a legfőbb úr sem egyeztet, kénye-kedve szerint dönthet, így csak sejteni lehet szándékait úgy általában s kinevezettjei tekintetében is, tehát mindenki bizonytalanságban van, azaz félelemben él és tevékenykedik. Ezt a korábbi terminussal bizánci félelmet pedig az alsóbb hatalmi szintekre kerültek is ugyanígy fenntartják, mert feltétlen lojalitást és engedelmességet kell megkövetelnie maga "alatt", hogy bármikor kiszolgálhassa a legfőbb urat.
 

Így – s ez a következő szint – a legnagyobb ellenség a diktátumokat bíráló autonómia és a szuverén kreativitás lesz – az egyetlen elvárt kreativitás a felsőbb döntések gyors és ellentmondást kizáró végrehajtása érdekében kifejtett találékonyság és ügyesség.

A fentiekből következő mindennapi gyakorlat pedig nem más, mint hogy a tartalom voltaképpen mellékes. A lojalitás kényszere mindent felülír, egyik nap ez, másik nap más a fentről érkező üzenet, azaz a tartalom – tehát ez teljesen mindegy, a fontos tulajdonképpen az épp aktuális „tartalom” terjesztésének végrehajtása, s ezzel a soha ki nem mondott minden értelmű profit maximalizálása.

Hiszen – s ez a következő egykoron volt s nem szeretett, de gyakorolt mindennapi élmény – nem mi vagyunk a fontosak, hanem a központ, a központi hatalom. Ami, mint a telhetetlen népmesei gömböc, mindent lenyel. A központosítás tehát voltaképpen természetes. Nekünk jut, amit visszaadnak, ha végrehajtottuk a feladatot.

A központosítás sikerének jele pedig a látvány, a látvány pedig leginkább valami monstrózus építmény. Palota nagy erkéllyel, népünnepélyhez alkalmas akármi, amibe elég pénzt lehet pumpálni ahhoz, hogy már követhetetlen legyen a nemzeti cél érdekében ide-oda folyó pénz útja.

Mert az a pénzfolyó kell, hogy locsolja és éltesse a családot is. Ez természetes, így volt ez egykor otthon is, miért lenne itt másként. Ezt csak a vádaskodó, külföldi hatás alatt álló ellenség – jaj, mit is mondok, ellenzék állítja nepotizmusnak. Az igazság az, hogy tehetséges rokonainkat nem foszthatjuk meg attól, hogy részt vegyenek hazánk felvirágoztatásában.
 

Mert erre törekszünk, hogy bebizonyítsuk, mi járunk élen, a Nyugat utánunk kullog, hozzánk fognak ők is menekülni. Igen hozzánk, akik bizonyítunk sportban, tudományban és kultúrában, vezetőnk útmutatásai szerint.
Ez így természetes. És aki ez ellen áskálódik, az hazaáruló, és joggal vetjük be ellenük jogrendünk és jogállamunk eszközeit és hatóságait.
 

Még hogy ez valamiféle Ceausescu-hatás lenne? Ökörség, aljas, rosszindulatú, nemzetellenes kampányszöveg, nem is kell vele foglalkozni.