FÉL ÉVSZÁDDAL EZELŐTT

Egy vidéki iskolában, Dabas-Sáriban tanítottam 1972/73-ban minden tantárgyra másodikos, 7-8 éves gyerekeket, Helyesebben mindenre a hittan kivételével, minthogy arra hetente egyszer bejött a plébános az iskolába.

Tizenkilenc éves voltam. Egy paternalista, fojtogatóan tekintély-gyakorlatú, csendőrpertus világban próbáltam kideríteni, hogy alkalmas vagyok-e a tanári pályára. Tapasztalataimról naplót vezettem.

Most, hogy 50 évvel később Magyarország minden eddiginél alávetettebb és megalázóbb helyzetbe kényszeríti a jövő generációinak iskolai nevelőit, szükségesnek látom ide idézni, amit akkor gondoltam.

”Ezekben a napokban tisztázni kellett, hogy tulajdonképpen neveljem-e valamire a gyerekeket.

Ez itthon jutott az eszembe, mikor előjött a szülői tiszteletre nevelés. Az ilyen jellegű erkölcsi kérdések csakis önmagamnak szükségesek, főleg most, mivel a gyerekek nem veszik észre őket.

Talán az a legfontosabb, hogy a gyerekek ne sajátítsanak el semmiféle megszokás-rendszert, ami olyan cselekvéseket elfogadtatna velük, ami nekik rossz. Erre példa az egymással szembefordító felíró-módszer /mivel az eddig szinte jutalom volt, és csak a tanár hasznát szolgálta/. Tehát minden nekik jó dolgot próbáljanak megvalósítani. Ehhez kapcsolódik az élni, és élni hagyni, kiegészítve az egymás segítésével. Ha az ilyen törekvéseket elfogadom, sőt a többieknek is javaslom, akkor egyelőre kielégítő nevelési cél elérésére törekszem.”

(tanítási naplóm, részlet, 1973. január 29. vasárnap)

Eltelt fél évszázad, de ma is csak annyit tudok mondani, mint amit azóta szakképzett és gyakorló magyartanárként is tanítanom kellene:

"sziszegve se szolgálj aljas / nyomorító hatalmakat!"