HORTHY, ORBÁN KÉT JÓBARÁT

Ebben mondjuk nem vagyok biztos, mert nem tartom valószínűnek, hogy Horthy Miklós odaengedte volna az asztalához. De Orbán úgy próbálja feltüntetni, mintha valami olyasmi lenne, mint Horthy volt. Vagy legalábbis olyan korszakot csinálna, mint a Horthy-korszak volt. És ugyanúgy addig akar hatalmon maradni, amíg az végleg ki nem csúszik a kezéből, mint Horthy Miklósnak 1944. március 19-én.

2010. óta tartó „országlása” óta hasonló politikát folytat. A liberálisok és a liberális gondolat kiszorítása a művészetekből és az egyetemekről Orbán Viktor numerus claususa, amit a média elfoglalásának arányszámokban való számolgatásával folytonosan alá is támaszt. Az első világháború előtti úri Magyarország visszaépítgetése, mentés-darutollas operettnyalkaságos mindentfelszentelős-zászlósanyás mintájára ugyanúgy a vadásziszogatós-pálinkázós, Európavédőbástyázós, földesuras-kastélyos, hivatalnok-középosztályos társadalmat képzelgi elénk. Horthy célja a területi revízió volt, Orbán persze ehhez túl gyáva, neki a szavazók revíziója volt csak fontos. Horthyhoz hasonlóan Orbán is dinasztikus vágyak rabja, katonaiskolás egyszemfiával.

A hasonlóan autoriter hatalmi mechanizmusok persze hasonló generációt nevelnek ki, a talpnyalósok és gátlástalan szélhámos képmutatók nemzedékét. Ahogy azt a harmincas években mondták: a biciklis típust, aki felfelé görnyed, lefelé tapos. A hatalom felé ácsingózó, kiszolgáltatott, tehát talpnyalásra kész köznépnek meg marad a nosztalgia egykor a boldog ferencjóskás békeidők, most meg a Kádár-éra iránt.

Ám ahogy közösek a jellemzőik, közös a kettős bűne is Horthy és Orbán korszakainak – a magyar jövő és magyar becsület, s a magyar modernitás és a magyar tehetségek elveszejtése.