KULCSÁR GERGELY HALÁLÁRA

Elhunyt Kulcsár Gergely sokszoros magyar bajnok és csúcstartó, olimpiai ezüst- és bronzérmes gerelyhajító. Komoly arca, eltökélt tekintete, dobásban megfeszülő alakjának képe mindörökre velem marad.

„Élőben” először az 1964-es tokiói olimpián követtem versenyzését – éjszaka, rádión. Megvettem persze utána az „Ez történt Tokióban” vékony kis könyvecskét is – innen a fénykép róla. „Ereje a gerelye” írták róla a könyvben frappáns fejezetcímként, pedig azt hiszem leginkább az akaraterejében rejlettek sikerei.

Azokról a közismert hősökről írok megemlékezést, akikhez valamiféle közvetlen, személyes élmény köt. Kulcsár Gergely esetében is így van ez. Kocsijával felvett egyszer, 1972/73-as vidéki tanítói életem során Budapest és az 5-ös út határán, amikor stopposként igyekeztem elérni a 7:50-es első csengetést a Dabas-Sári általános iskolában. Ha már lekéstem a 6:05-ös TSz csokisbuszt a Boráros téren, amihez 5:40-kor kellett felszállnom a 2-es villamosra a Jászain. A csokisbusz a dabasi Fehér Akác TSz éjszakai műszakos asszonyait vitte vissza a Bucsokból, a Budapesti Csokoládégyárból. Ha volt hely, beültem a fáradt, szunyókáló, de velem akkor is kicsit élcelődő asszonyok-lányok közé, ha nem, a hátamat az ajtónak vetve aludtam állva a Sári-betonút elágazásig, ahol engem mindig felébresztettek az iskola kapujánál.

Dehát néha lekéstem. Azon a reggelen is, és így váltott kék buszokkal elvergődtem a városhatári benzinkútig, aminek a kijárata után néhány lépésnyire elkezdtem stoppolni.

Már nem tudom, milyen kocsija volt, de lehúzott mellém. Amikor kinyitottam az ajtót, és mondtam, hogy Dabasra megyek, intett, hogy üljek be. Oldalról nézve a reggeli szürkületben csak egy ritkáshajú férfi profilját láttam, de ismerősnek tűnt. Hiszen jóformán minden sporthírt elolvastam, megvettem minden héten a barnás színű Képes Sportot, és abban leginkább két sportágat olvastam ki mindig: a futballt és az atlétikát. Hiszen fociztam, amikor lehetett (meg akkor is, ha nem), de hivatalosan atletizáltam. Kulcsár Gergely arcát jól ismertem az újságfotókról meg a Sporthíradóból, amit a mozikban a filmek előtti heti Filmhíradó végére suvasztottak be, amit alig vártunk.

De nem mertem rákérdezni, hogy ő-e az. Ült, és nézte az utat, egy szót se szólt. Elbizonytalanodtam, akkoriban a középkorú és idősödő férfiak szinte mind így néztek ki: ritkuló, hátrafésült haj és szigorú tekintet. Viszont egyszercsak észrevettem, hogy a tükörről lógó kis bőrcipők nem stoplisak. Sokan függesztettek fel akkoriban egy aprócska pár focicsukát a középső tükörre – igenám, de ezek szöges cipők voltak.  De nem kérdezhettem rá, nem szerettem intimpistáskodni. Meg tulajdonképpen nyilvánvaló volt: ki más akasztana ki egy szögest a tükrére? Ő meg csak ült, és vezetett. Az atléták már csak ilyenek, nem fecsegnek, csak mennek előre minden méterért, minden centiért, ha fájdalmas, akkor is. Tudtam, hiszen én is középtávfutó-féle voltam. Persze a klubban, a KSI-ben meg kellett tanulnunk mindent. A gerelyvetést is – tudtam tehát, hogy milyen kézbe venni, nekifutni, kitámasztani és csípőből teljes felsőtesttel berántani, és mintha élő ostor lennél, nyújtott karral elhajítani azt a karcsú fémdarabot. Fájt mindegyik mozdulata, ha mindent beleadtál. Egyszer, 1970-ben a New York-i metróban bedobtam egy 25 centest a sport-fejtörő játékautomatába. Csakhát nem tudtam angolul a versenyszámok nevét. De ott volt velem a nagynéném, aki viszont nem tudott semmit az atlétikáról, tehát mutatnom kellett neki, mire vonatkozik a kérdés. Hát eljátszottam neki a peronon a gerelyvetést is, „javelin”, mondta – és persze végülis megnyertem a kvízt, merthát az eredményeket azokat tudtam.

Ott ültem hát a kocsiban mindezekkel az emlékekkel és hallgattam én is bő fél óráig. Közös volt bennünk a csend. Aztán mikor Sári-betonúthoz értünk, szóltam, hogy itt jó lesz, ő meg lehúzódott a padkához, én megköszöntem és elköszöntünk egymástól.

Bizony, nem tűnt egy laza embernek. De aki látott engem akkoriban bozontos afro-hajammal és fekete szakállammal, nem biztos, hogy megállt és felvett a kocsijába. Kulcsár Gergely felvett és egy szó nélkül elvitt az úticélomhoz. Becsültem érte akkor is, ma is.

Remélem békében vett búcsút 86 évesen a földi léttől.