RES PUBLICÁ HUNGARORUM LIBERA NOS, DOMINE!

- azaz

A MAGYAROK DEMOKRÁCIÁJÁTÓL MENTS MEG, URAM, MINKET!

„Nem kapaszkodhatunk a politikába, hogy onnan hatalmat, főleg erőt nyerjünk. Sőt, az egyik legveszélyesebb lidérc az a politikai nyelvhasználat, ami rátelepedett az életünkre és fojtogatja szellemi teremtőképességünket.”

(Zelnik József)

Harci kedvébe került a magyar politika a koronavírus-járványtól, bizarr módon nem kevéssé egy kulturális-nyelvészeti okokból fakadó paranoia miatt. Katonákat küldött polgári intézményeket parancsnokolni, és frontvonalról beszél folyton-folyvást. Azt hiszik, ők játszhatnak a szavakkal, holott ez esetben éppenséggel a nyelv játszik a politikusokkal. Kezdjük épp a „frontvonallal”. Ez a háborús szó az I. Világháború során került be a magyar nyelvbe. Ott alakultak létre a „frontok”, ráadásul ott az egymással szembenálló hadseregek frontjai. Igen ám, de a „front” eredeti és ma is használatos jelentése származási helyén, az angol nyelvterületen egyáltalán nem háborús, hanem köznapi: valaminek az eleje, az éle, ha például valaki az előtte állóhoz beszél, akkor az illető előtte, azaz „in front of him/her” áll. Az orvosok és ápolók tehát nem a „frontvonalon szolgálnak”, hanem a járvány elleni gyógyító munka élvonalában. Angolul ezt ma is így mondják, háborús értelmezés nélkül.

Ez a harci-katonai nyelvezet és gyakorlat közvetlen geopolitikai, európai környezetünkben egyedülálló politikai döntésekhez is vezetett, egy ismét csak bizarr kulturális-nyelvi játék következtében. A koronavírus beszélő névvé, mémmé vált Magyarországon. Hiszen a koronát éppenséggel ugyanez a miniszterelnök vitette be – ismét király nélkül – a politikába a kultúrából, fizikailag és alkotmányjogilag is. Majd amint erre esélye lett, kivezette az utóbbiból a köztársaságot, ami más nyelveken, görögül és latinul demokrácia illetve respublica – és mindhárom nyelvben az egyeduralom politikai ellentettje. Ahol bemegy a korona, kimegy a demokrácia. Ezt a politikai leckét transzformálta a járvány-kezelés gyakorlatává a mai Magyarország nagypolitikája.

Viszont azt árulta el magáról ezzel az ország vezetése – aki viszont a királyi várba költözött –, hogy ténylegesen nem a koronavírustól tart, hanem egy általa vizionált demokrácia-vírustól. Mert a tényleges demokrácia nem egyenlő az időszakos országgyűlési választásokkal, amire pedig hivatkoznak az ország-világ előtt kérdőre vont, hatalmon lévő politikusok. Nem hajtották katonák szavazni az ország felnőtt lakosságát 1990. előtt sem, és az a rendszer is demokráciának nevezte magát. A demokráciához ennél jóval több kell, Illyés Gyula klasszikussá vált Egy mondat a zsarnokságról versének ellentettjeként. Demokráciában a politika nem kételkedik – hogy a verset idézzük –„a bíró hűvös ítéletében”, nem keres ellenséget az „ijedten besúgott hírekben” avagy éppenséggel „már az ecsetben” mely a törött járdára fest színeket. Demokráciában nem jelenik meg, ahogy Illyés írta, mint a zsarnokság, „az óvodában” és nem hangzik-bújik elő „a papból, kinek gyónol, a prédikációból”, s nem búvik be éppenséggel „dohányod zamatába”, és vajon a demokráciában „gyermekedet neki nemzed”?

És bizony mindez immár megjelenik „nemcsak a könyvsorokban/a szögesdrótnál jobban/butító szólamokban”. Ilyen szólammá teszi a nemzetre hivatkozást a tényleges tett, amivel a nemzet kultúráját őrző, és a mai és a jövő nemzetének átadó intézményeket kiteszik a közszolgálatiságból, megcáfolva az európai humanizmust és a magyar reformkort. Az európai humanizmus a németalföldi Erasmustól induló, anyanyelvi könyvkiadást pártoló programja nélkül nincsenek európai demokráciák, a magyar reformkor művelődési programja nélkül nincs magyar köztársaság/demokrácia.

És most a koronavírus veszélyhelyzetre hivatkozva felpörgetett jogalkotói tevékenység keretében éppen ezekkel az eszmékkel szemben – sőt, húsvét előestéjén elővezetve keddi határidővel egy évezredes ünnepi-szakrális hagyománnyal szemben – s ténylegesen a „demokrácia-vírussal” szembeni „frontvonalat” nyitott a magyar kormányzat, amikor egy mindmáig alkotmányos elv, a művelődéshez való jog biztosításának közfeladatát javasolta kivenni a közszolgálatiságból. A magyar jövő és a magyar demokrácia legnagyobb szégyenére májusban meg is szavazták.

Szégyenére, mert a magyar jövő a magyar kultúra fennmaradásától függ, a magyar demokrácia pedig a magyar önkormányzatiság fennmaradásától. Egyiket sem lehet központilag irányítani – és egyiket sem lehet a piacra tenni. A magyar országgyűlés 133 kormánypárti politikusa amellett tette le a szavazatát, hogy a könyvelés fontosabb, mint a könyv-olvasás. Ez a fordulat Polányi Károly könyvének, A nagy átalakulás-nak (The Great Transformation) az esszenciája. Az a kor volt a fordulópont az emberiség történetében, amitől kezdve a Homo Sapienst nem a tudás választotta el az állatvilágtól, hanem a piac. Azonban jól vigyázzunk, ez ott és azoknál a népeknél lett és lehet sikeres, akik a piacot uralják.

A magyar kultúra apró csepp a globális világban. Önbecsapás azt hinni, és önáltatás azt hirdetni, hogy a piaci világ garantálja a fennmaradását. A nyelvek és kultúrák helyi alkotók és terjesztők nélkül elsorvadnak. A közismerten kis nyelvek országai, mint a holland vagy dán mellett még a francia és német állam is közfeladatnak tartja saját nyelvének és kultúrájának életben tartását – és az Európai Unió ezt a nemzetállamok magánügyének tekinti. Nemzeti kultúráját közfeladati keretek között ki-ki úgy támogathatja, ahogy akarja. Azonban ha ezt a piaci körülmények közé helyezi, úgy már oda kell engednie a nemzetközi piaci szereplőket is, hiszen a gazdasági versenyben korlátos az állam beleszólása.

A mostani „demokratikus” döntéssel szembe ment a magyar parlament a józan ésszel. Miért teszem idézőjelbe a demokratikust? Mert az érintett – múzeumi, közkönyvtári és közművelődési – feladatok ellátásának döntő része az önkormányzatok törvényi feladata és kötelessége. Így jogos az Alkotmánybírósághoz fordulni a törvénymódosítás elutasításáért, hiszen e módosítás hatáskört von el az önkormányzatoktól.

És miért állítom azt, hogy elveszi a magyar jövőt? Mert, ahogy azt mások is állítják, jól képzett fiatal értelmiségiek a jövőben kisebb létszámban lesznek e döntés miatt. Ugyanis kevesebben fognak könyvtáros, régész-muzeológus és a régebben közművelődés-művelődészervezés, ma közösségi művelődés szakokra menni, mert nem látják majd biztosítottnak saját életpályájukat. Pedig mindhárom terület hivatás-motivációt és egy-egy specifikus alkatot és kötődést feltételez a kultúrához. Olyan emberek ők, akik szeretik a tudás- és alkotóértékeket hordozó könyveket-írásokat, tárgyakat és eseményeket megismerni, és a nyilvánosság számára elérhetővé tenni. A következő tanévtől tehát azért fognak sokkal kevesebben jelentkezni ezekre a szakokra, mert nem látnak jövőképet e képzésekben – ezt a jövőt, az életpálya-lehetőséget most vette el tőlük 133 felelőtlen ember. S tőlünk és gyerekeinktől őket, a kultúra, mégpedig elsőrendűen a kistelepüléseken élő 7 millió ember számára a nem digitálisan elérhető eleven és tárgyi kultúra közvetítőit.

Persze jól tudom, hogy igazából nem kívánja piacra tenni ez a döntés a magyar kultúrát. Pusztán tovább kívánja erősíteni a kézből etetését. A mostani csak egy újabb lépés a művészet- és általában kultúramecenatúra tipológiája szerinti ún. udvari kultúra finanszírozási típushoz. (Lsd.: Striker S.: A műpártolásról, Régi-Új Magyar Építőművészet 2004/1)

Epilógus

Végül, ha már szeret valaki katonai nyelvet használni és katonásdit játszani polgári vészhelyzet idején, akkor főleg nem kellene játszadoznia ezzel a 20 ezer embernyi közszolgálati honfitárssal – jusson már eszébe, hogy 1552-ben Eger várát 2 ezer ember védte meg. Nem piaci alapon. Ja, Szolnokot piaci alapon védték – el is szöktek a nem közszolga zsoldosok, és a város idegen kézre került 133 évre. Mellesleg, balszerencsésnek tűnő szám, ez van, ha egy ország a múltba réved.

Hogy mi is ez a múltba révedés? Még egy kínos párhuzam. A kastélya biztonságában éldegélő akkori egyeduralkodót – éppenséggel I. Ferdinándnak hívták – sem igen érdekelte a magyar vidék. Bizonyára őt is számon kérték ezért-azért, különben nem írta volna le kis híján ötszáz évvel ezelőtt egy levelében, hogy „… tisztán, szabadon és önkéntesen fogadott, választott és nyilvánított Magyarország törvényes és igaz királyának.”

Ismerős formula, királyságban és demokráciában is beválik mifelénk. Igaz, ehhez előbb meg kell választani, hogy ki választhatja az embert.