SUFNIBA ZÁRT HŐS

Remek előadás a 2018-ban bemutatott Leláncolt Prométheusz. Új darab, alig három hete mutatták be, mondtuk előtte – új darab, kétezer ötszáz éve írták, a zsarnoki döntésekről meg az azok elleni lázadásról, vajon mi lehet az aktualitása, mondtuk utána.

Az ókori görögök – bár azt kétlem, hogy ők is „ókori”-ként határozták volna meg magukat – szóval a harmadfél ezer éve Athén és más poliszokban élő szabad polgárok szinte mindent fel- s kitaláltak, ami eszmevilágunkat és ítélet-képzeteinket befolyásolja manapságig evilágunkban. Sok egyéb mellett a türanniszt türannoszostul, a demokráciát demagógostul, meg mondjuk az éthoszt is hübriszestül.
 

A színházi előadás a szabad tett ügyének igazságát tárja elénk, s ahogy az az igazsághoz illik, meztelenül. A főhős tehát ruhátlanul dacol végzetével, mintegy megelevenedett antik szoborként. Csak láncait veszítheti, mondhatnánk a későbbi lázadók jeles szavaival – de itt láncait is rá kell képzelnünk, mivel helyhez kötöttségének kényszerű fátumát ezúttal mindenféle kovácsolt vas nélkül egy kitörhetetlen üvegdobozban mutatja be nekünk.

A meztelenségnek persze önálló esztétikai, sőt mifelénk politológiai története van. Az előbbire a világ művészettörténetében számtalan műalkotás, az utóbbira Jancsó Miklós meztelen nőket megvesszőztető zsarnok-szimbolikájától – melynek azért konkrét előzményeként a menekülő Bem apót segítő-ápoló Maderspach Károlynét 1849-ben félmeztelenül nyilvánosan megvesszőztető Haynau alakja áll, akinek tette még London sörgyári munkásainál is kiverte a biztosítékot, olyannyira, hogy Haynau futni kényszerült lapátjaik és seprűik elől – a Pussy Riot tüntetéseiig. Ha pedig hazai nem-női politikai meztelenségre lennénk a tárgyban kíváncsiak, figyelmükbe ajánlom a Rákosi-korszak egyik szimbolikus fordulópontjának is tekinthető 1953. június 6-iki operabemutatót, ami nem volt más, mint a Pomádé király új ruhája című és tárgyú Ránki György opera, egy nappal ezúttal már Nagy Imre (!) születésnapja előtt.

Kétlem ugyan, hogy 1953-ban csakugyan ruhamentesen énekelt volna a darab csúcspontján Székely Mihály, mint Pomádé király a magyar Operaház színpadán, azonban úgy vélem, hogy még 2018-19 fordulóján is szerencsés néző az, akinek a Petőfi Sándor utcai pincében mindig jó helyen van a vakfoltja, hogy maradéktalanul tudja figyelni a kitűnően előadott remek időmértékes szöveget, és az egész testtel kifejezett, beletörődést el nem fogadó héroszi attitűdöt. Dézs Zsoltot jómagam először láttam színpadon, valamiképpen a Cserhalmi-Stohl-Bertók képességű színészet folytatóját vélem érezni benne.

Három társa a játékban, ki-ki több szerepet sűrítve. Bodnár Erika számomra elsősorban, mint Karvezető, Józsa Bettina elsősorban, mint Ió, és Vizi Dávid, elsősorban mint Hermész. Dinamikusan, vagy ha épp az kell, vontatottan, az üzeneteik kínját e kis térben jól célt érő instrukciók nyomán – köszönet érte Tarnóczi Jakab rendezőnek – és a szép időmértéket egyaránt példásan adva át, meggyőzően ellenpontozva a főhős megátalkodottan szabadságvágyó és embermentő-szándékú mondatait.
 

Hogy Aiszkhülosz ma másként írná meg e művet, azt kétlem, mert oka másra ma sem lenne. A másként szintúgy kitűnő, ám kissé elvont Antigoné mellett úgy vélem a Leláncolt Prométheusz jobban megalapozná a későbbi évfolyamokon Az ember tragédiája felé haladó középiskolai irodalom-oktatást. (Egyetlen példa itt – Lucifer elődjeként így beszél Prométheusz: „Tudd meg tehát, egy röpke szó mindent kimond: ember minden tudása éntőlem való.”)

Jó szívvel céloznám hát a budapesti Katona József Színház Sufnijában színpadra/padlóra állított előadást irodalom- vagy, ahogy találóan mondjuk, magyartanároknak. Mert, bár ezt éppenséggel 16 éven aluliaknak nem ajánlják, de a netet egyébként kedvelő fiataloknak sem árt – mint jeleztem, akár sok tekintetben vett érettségi szempontból sem – ha megnézik. Például azután, hogy egy kattintással, egyebek mellett, ilyesmiket olvastak el az eredeti szövegben:
 

„Mert az Olümposzon új uraké a kormány,

 velük új törvény az úr:

Zeusz szava durva önkény,

a régi hatalmakat eltüntette.”

                                 (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)