Kapcsolat: striker@striker.hu

Legújabb tartalmak

Jelenlegi hely

A SZABADGONDOLKODÓK MAGYARORSZÁGI PÁRTJÁRÓL

(visszaemlékezés I.rész)
 
Megint egy évforduló: 30 évvel ezelőtt, 1988. március 15-én jött létre a Szabadgondolkodók Magyarországi Pártja.
 
Erről a pártról nagyon kevesen hallottak, de ennek jó okai vannak – más okból és más módon jött létre, mint ahogy azelőtt vagy azóta is pártokról gondolunk.
 
Ezekben a hónapokban, azaz 1988. elején már meglehetősen sok mozgalom és kezdeményezés működött az országban, az 1984-ben létrejött és a Dunára tervezett vízi-erőmű ellen fellépő Duna Körtől kezdve az 1987-ben alapított Magyar Demokrata Fórumig.  Az ellenzéki szerveződéseknek mindazonáltal volt egy közös vonása: tagadták azt, hogy pártként működnének vagy párttá kívánnának alakulni, hiszen az egypártrendszer ezt nem engedte meg. Ez elég bosszantó volt, sőt, engedelmes meghátrálásnak, magyarázkodásnak tűnt – épp ebben a szerintem leglényegesebb kérdésben.
 
Aznap, március 15-én reggel jöttem rá a pofonegyszerű megoldásra. Valakinek lépnie kell már: az egypártrendszert csakis úgy lehet megdönteni, ha valaki létrehoz egy másik pártot. Ez megvilágosodásszerűen ért: ha más nem teszi, akkor nekem kell megtennem.
 
De milyen legyen ez az új párt? Ez a kérdés egy lépésre volt csupán tényleges kutatómunkámtól, hiszen éppen „A filozófia és az egypártrendszer” témájában voltam akkoriban az MTA Filozófiai Intézet ösztöndíjasa. A válasz tehát, gondoltam: semmiképp sem olyan, mint az „egypárt”. Ne legyen mindenható, sőt, ne is avatkozzon be az emberek magánszférájába és gondolataiba. Sok általam gyűlölt kifejezés volt „a párt” elvei között Mint például a „demokratikus centralizmus”, ami kívülállóként az értelmezésemben azt jelentette, hogy ha „a párt” – ja, bocs: „a Párt” – egy szerintük demokratikus szavazás során eldöntött egy kérdést, akkor az úgy van és kész. Senki se mondhat és gondolhat mást. Vagy ha igen, viselje a következményeit. Az ilyenek miatt utasítottam vissza a szüleim noszogatását, miszerint hogyha ilyen okos vagyok, akkor lépjek be „a Pártba” és javítsam meg belülről. Erre mérgemben azt mondtam nekik, hogy „tudjátok, a guillotine-t se belülről élezik”.
 
Hát akkor ez legyen egy teljesen más párt. Az a legfontosabb, hogy minden tagjának joga legyen azt gondolni, amit éppen akar. És nincs ilyen nevetséges úttörősdis párttag-könyvecske, meg bélyeggyűjtés, mint egykor a takarékkönyvbe alsó tagozaton. És az biztos, hogy nem fogjuk engedélyeztetni, meg bíróságon bejegyeztetni, mert az egész rendszer nem legitim úgy ahogy van, a látszat-országgyűlésével és bíróságaival együtt.
 
Egész megtetszett az ötlet, és amikor ide jutottam, akkor hasított belém, hogy akkor ez egy szabadgondolkodókból álló párt lesz. Ezt a szót addig még soha nem használtam.
 
Bő egy évvel korábban, 1987. elején egy brit egyetemi tanár-diák csoport vezetője, Barry Elsey professzor szegezte nekem először ezt a kifejezést jelenidőben. Akkori munkahelyemre jöttek egy előadásért – az óbudai „Selyemgombolyító”-ba, ahogy a Corvin téri Népművelési Intézet (akkori nevén Országos Közművelődési Központ) egyik osztályából Zelnik József kezdeményezésére és vezetésével létrehozott Közművelődési Információs Intézetet az 1785-ös műemléképület eredeti funkciója miatt neveztük.
 
A tanulócsoport a Nottinghami Egyetem Felnőttoktatási Tanszékének oktatóiból és hallgatóiból állt, és az én feladatom volt részükre a magyarországi közművelődés, azaz az iskolán kívüli tanulás-művelődés-felnőttképzés bemutatása. Az előadásomat kérdés-válasz rész követte, amit Elsey professzor azzal nyitott, hogy hogyan lehetséges, hogy szabadgondolkodó tudok lenni egy autoriter, monolitikus társadalomban?
 
Ez váratlanul ért, mivel bennem mindaddig a korai 1900-as évekhez kötődött a „szabadgondolkodás”, mint valami kissé archaikus és ugyanakkor utolérhetetlen képesség. Vonogattam a vállam, én így szoktam gondolkodni, mondtam nekik.
 
Akkor hát legyen ez a szabadgondolkodók pártja, és ez esetben a magyarországiaké. Már csak egyetértő alapító tagok kellettek. Így hát munka után elvillamosoztam-HÉV-eztem a barátaimhoz Csepelre. Szerencsére ketten éppen otthon voltak, és előadtam nekik a javaslatom az új pártról, melynek természetesen a legfőbb célja az egypártrendszer megdöntése volt – de ezt létrejöttével azonnal meg is tudja tenni. Persze elmondtam a legfontosabb alapelvet is, hogy mindenki biztosítja a másiknak azt a jogot, hogy azt gondoljon, amit akar.
 
Tetszett nekik. Így Gáborral és Józseffel ott helyben megalapítottuk a Szabadgondolkodók Magyarországi Pártját. És pont elegen voltunk ahhoz, hogy hitelesen tudja a másik kettő bárhol tanúsítani, hogy a harmadik igazat mond: valóban létrehoztunk egy ilyen pártot.
 
Megszüntettük az egypártrendszert. Nagyon jó kedvem lett, hazafelé leszálltam a villamosról az Erzsébet-hídnál, hogy azért ott lehessek a Petőfi-szobornál is egy kicsit, ahogy mindig. Aztán végigmentem a Váci utcán, ahogy annak idején a tüntetés vonult – és egyszer csak egy filmhíradókban és újságfényképeken is csak okkal szereplő férfi tűnt fel velem szemben állig szorosra zárt, rejtett gombos sötétkék posztókabátban, mint egy igazi Javert felügyelő: maga Lakatos Ernő „a Párt” agitációs-propaganda titkára vett semmibe engem egy pillanatra. Soha nem láttam se azelőtt, se azután élőben.
 
Nem tudja! – mosolyodtam el ujjongva – nem tudja, hogy vesztettek! Hogy nincs már egypártrendszer. Ez az ember, akinek az a foglalkozása, hogy mindent tudjon, nem tudja!
 
Hát így és ezért jött létre 1988. március 15-én a Szabadgondolkodók Magyarországi Pártját. Hogy miért nem lehetett róla akkor hallani, arról legközelebb.