ZEN ÍJÁSZAT

Kovács Andor emlékének

Nem igazán hiszek a nem-akarásban. A beat-nemzedék világa belém nőtt és nem is akarok másmilyen lenni, a társas létben mégsem volt hajlandóságom feladni a céljaimat. Meg szeretek versenyezni, főként önmagam ellen.

Így hát néha íjászkodunk, vérbeli amatőrként. Ha valaki telibe talál, akkor mindenkinek jár egy szelet torta hazafelé menet. Több telitalálat esetén fejenként két-két szelet a maximális jutalom. Nagyjából tíz, fejenként háromlövéses forduló után íjászonkénti 12 lövéses fordulóval zárunk, ahogy az idő engedi. 

Néhány napja is így mentek a dolgok, és már a negyedik rövid forduló után megvolt a garantált torta-maximum, átlagosan pedig mindenkinél egy-két vessző találta el a táblát, ritkábban három.

Jött a tizenkettes széria. Utolsónak lőttem és amikor következtem, hirtelen rám jött, hogy most leveszem a szemüvegem. Hát levettem.

A tábla kissé homályos színes foltként állt a zöld domb aljában. Elkezdtem lőni a szokott mozdulat-sorral – kihúzni a földbe szúrt nyílvesszőt, az íjra a botját, majd a húrra a hármas tollazat hátsó felét, aztán meghúzva célra tartani és el.

Egy puffanás a tábla felől. Új nyílvessző, húzás, el – megint egy puffanás. És ez így ment tovább, néha halkabb vagy épp erősebb válaszhanggal a távolból.

Elfogytak a vesszők, a tábla felé néztem, de csak a foltot láttam. Egyikünk tapsolt, és elindultunk a szokásos módon begyűjteni a vesszőket. Egy volt a lábban – az volt az erős hang. Egy megpattant a szélén, mondták, az lehetett a halkabb. A lőlap közepétől balra, egy tízcentis körben négy-öt nyílvessző, sűrű sündisznó-tüskeként: összesen tizenkettőből tíz az egész táblában.

Hát akkor ilyen a Zen-íjászat – mondtam a többieknek, meg magamnak.