NAPLÓ - 1977. július 30.

(A Napló további részei a keresőablakba naplo szót írva és a keresésre kattintva megjelennek.)

Milyen szánandó, milyen szánalmas korban éltünk!

Milyen szánandó, szánalmas korokat képes létrehozni az ember!

Az ELTE kispályás focibajnoksága a hetvenes évek elején-közepén előbb karok közötti, majd karokon belüli bajnokságot jelentett, gondolom, mert hirtelen egész sokan lettünk fiúk a BTK-án. (Az első tornaóránkra, ami ’73 szeptember második hetén hétfőn reggel 7-kor kezdődött a margitszigeti Úttörőstadionban, tornatanárunk kicsit késve érkezett, úgyhogy mi már javában játszottunk. Azonnal magához hívott minket. „Molnár József vagyok – mutatkozott be – maguk bölcsészek?” Igenlő válaszunkra azt kérdezte vissza: „Akkor honnan tudnak focizni?”) Az egyetemi bajnokságra meg egy akkor kiírt kupára az elsőéves népművelő évfolyamból azonnal csapatot alakítottunk, Irreál néven.

Soha senki nem kérdezte meg tőlünk, mi az, hogy Irreál meg ilyenek. Évtizedekkel később kellett csak megmagyaráznom, hogy volt egy Real, de a mi valóságunk az Irreál volt. Cseh Tamás évekkel később énekelt a Valóság nevű nagybátyjáról, aki elhagyta az országot.

Volt az idehaza, meg a „kint”.  Meg a nehogymá azt hidd hogy „kint”… És voltak, akik „megpattantak”, vagy „dobbantottak” „kalandvágyból”. Onnantól kezdve „azokról” halkabban, inkább csak egymás között lehetett beszélni. Az érintett anyukákat csak akkor lehetett óvatosan megkérdezni, hogy a fia hogy van, amikor egészen biztosan nem hallotta más az érdeklődést.

És ha valaki „odakint” nyilvánosság elé lépett, írt, vagy nyilatkozott, akkor az idehaza úgy jött le, hogy „az imperializmus uszályába kerül”.  Ahogy a Tragédia római színében énekelnék:

„Bolond világ volt hajdanában,
…
Örüljünk, okosabb világ van,
Örüljünk, hogy mi élünk abban.”
 

Hogy még milyen bolond világ volt, milyen volt az Irreál valóság?

A tanárszakosoknak negyedév után a nyáron egy hónapos nevelési gyakorlatot kellett teljesíteniük. Ez valami nyári táboroztatást jelentett – és szólt nekem valaki, hogy ha az ember KISz-táborba megy ilyen gyakorlatra, akkor abból két hétnyit is (!) elfogadnak. Nosza, csak én már az egyetem legelején kiléptem a KISz-ből. Nem akadály – mondták. Így csöppentem egy gimis KISz-vezetőket képző táborba 1976 nyarán nevelési gyakorlatos egyetemistaként. Minden csoportnak volt egy hivatásos KISz-es felnőtt vezetője, mi csak úgy oda voltunk rendelve.

Az első este kiderült, hogy minden csoport valamilyen nemzet csoportja, amiből fel kellett előzetesen készülni. A mi csoportunk lengyel csoport volt, de senki semmiből nem készült erre. Ahogy ott ültünk az egyik faház előtt mondtam, semmi baj, vacsora előtt-után majd csinálok valamit. Vacsora után nem sokkal előjöttem a javaslatommal. Kitaláltam egy addig nemlétező lengyel költőt, aki Lengyelország megtámadásakor Magyarországra menekült és egy bakonyi faluban bújtatták, s azután a hetvenes évek elején látogat először vissza – komplett életrajz, meg a hozzávaló vers a látogatásról, szépen magyarra fordítva, kicsit időmértékben. A csoport elfogadta, a csoportvezetővel együtt. Végigcsináltuk így a tábort a derék lengyel költő neve alatt, és megnyertük az egésszel a tábori versenyt. Volt, aki megtudta, és azt mondta, hogy én csalásra tanítottam a gimiseket. Hát azt találtam mondani, hogy egy önmagában hamis, manipulált valóságban szerintem jó, ha látják, hogy nem kell mindent olyan komolyan venni, és lett egy kis közös, saját világuk is ettől az összetartástól.

Mert egyébként másoknak is voltak ott titkaik. Egy KISz-es lány az egyik nap valamit mondani akart nekem, és hívott, hogy menjek be az irodába – vagyis tulajdonképpen a raktárba. Hát ott eléggé meglepődtem, mert nem csak labdából meg tollasból volt ott egy rakás, hanem Coca Colából is, csak úgy készleten. Nem akartam bent maradni, inkább kint beszéltem meg a csajjal a dolgot.

Milyen szánandó, milyen szánalmas korban éltünk.

Milyen szánandó, szánalmas korokat képes létrehozni az ember.

NAPLÓ

Paris pont délután 6‑kor                                                                 [1977.] július 30.

A Luxembourg‑kertben, ahol Cosette és Marius találkozott

A palota órája most ütött hatot. Melegszik az idő, a párás, nehéz levegőn néha‑néha már áttűnik a nap. Fehér az ég.

Szívesen sétálnék és üldögélnék itt valakivel ‑ de hol­napután elmegyek. Sohasem fogok itt élni. És nem fogok nagyvá­rosban sem élni, mindig csak rövid időre. Tanyán, farmon kell élnem, telefon nélkül. Aki néha ott lesz, az azért jön, hogy velem legyen, ahová én elmegyek, az mindig látogatás lesz. Nem akarok túl közel lenni mindenkihez, vagyis akár­kihez.

És tudom, hogy sokáig egyedül fogok élni, pedig nem akarok egyedül élni

         Aki csak maga van,

             de búsan hegedül

         Akinek párja van,

             hej, lesz még egyedül.

Több mint 3 és fél éve írtam ezt, épp boldog voltam, életemben először jártam egy lánnyal.

Most láttam a Satyricont. Újabb vándorlás egy örök emberi világban, de ez kedvesebb, elnézőbb. Fellini jeleit újból és gazdagabban láttam most ‑ ha előbb láttam volna, akkor az Amar­cord‑elemzés Fellini‑motívumai közé beírhattam volna a tűzné­zést, a havat és a szelet is. Ugye, milyen kézzelfoghatóan rosszabb lesz még egy ilyen dolgozat is, ha egy részét az anyagának nem tudtam megismerni, merthogy a Satyricont nálunk nem vetítették. És hogy mennyi mindenhez nem jutunk hozzá, azt pedig egy könyvá­ruházban láttam. Ez meg fog változni, mert meg kell változnia.

Azt hallottam otthon, hogy nyugaton kis példányszámban és drágán adnak ki könyve­ket. Hát hogy mekkora a példányszám, azt nem lehet tudni, de a választék átlagosan dup­lája, egyes ágaza­tokban (szociológia, pszichológia, filozófia, film, pedagógia) pedig sok­szorosa az otthoninak. Hogy könyvtárban otthon is el lehet olvasni ennek 3/4 részét vagy felét, vagy hogy egy tudo­mányos kutató elolvashatja a 0,9‑ét az nem elég. Nem fogjuk nem hogy behozni, hanem az iramát sem tartani a világ kultúrájának.

Ez pedig káros, ezt elősegíteni felelőtlenség, ezt fele­lősséggel elősegíteni bűn.

Nézzük a logikus rávezetést. A kiindulópont kettős:

   elv:    a., nincs rá kapacitás

             b., nincs rá szükség

                  vagyis:                         

               amire szükség van, arra kell a kapacitás

statisztika: 1970‑ben több, mint 4.900.000 ember dolgozott Magyarországon (Azóta munkába állt a Ratkós‑nemzedék! Tehát a magasabb átlagéletkort ez jelenleg kiegyenlíti.)

Ha hozzánemértő módon számolunk, akkor úgy tűnik, hogy egy kereső két embert tart el: önmagát és valaki mást. (Angliában utána kell nézni, hogy hány ember dolgozik ott.) Ha még kevésbé szakértő módon vizsgálódunk, akkor az is kiderül, hogy a nyug­díjasok jelentős része is dolgozik, sőt a háztartásbeliek is. A "dolgozik" alatt pedig nem csak azt értem, hogy pénzt keres, hanem azt is, hogy munkát tesz hozzá a többiek munkájához, és így anyagi többletet állít elő.

Vajon hogy lehet az, hogy bár az ország lakosságának több mint a fele dolgozik még­sincs pénz

     ‑ papírra

     ‑ építkezésre

     ‑ útépítésre

     ‑ renoválásra

     ‑ karbantartásra (pl.automaták)

     ‑ ösztöndíjakra

     ‑ takarításra

     ‑ oktatásra

     ‑ kultúrára

Ugyanakkor az orvos ingyenes

       Angliában is

       Svájcban is

       Ausztriában is például.

Tehát:

  ‑ több embernek kellene dolgoznia

       a., a fiataloknak hamarabb

       b., a nyugdíjkorhatárt későbbre

  ‑ növelni kell

       a., a termelékenységet

       b., az intenzitást

  ‑ vagyis csökkenteni kell:

       a., az állásidőt

       b., a selejtet

Egyszerű ez mi? Spanyolviasz.

De. Mindez folyamatban van.

Mire van pénz nálunk?

       ‑ filmre (?)

       ‑ TV‑Rádióra

       ‑ vendéglátóiparra

       ‑ KISz‑re (ez a táborban látszott) stb.

Visszatérve a filmre. Ha csak kb. évi húsz filmre van pénz, akkor miért fizet ilyen jól a filmgyár?

Tehát nem ezeken múlik. Valahol eltűnik a pénz olyan csa­tornákba, amiket csak felté­telezek. Az ország egyik felének el kell tudni tartani a másik felét, puszta kézzel is.

Alapos elemzés kell, hova tűnik az ország pénze.

Ha nincs papír, legyen drágább a könyv, megveszik úgyis, a Huizinga könyvet is megvették. A klasszikusok itt is kaphatók olcsó kiadásban.

A filmek kategóriáit valódi értékük és nem nemzetiségük alapján kell megítélni. Ez így szovjetellenes, de NEM az az internacionaliz­mus, hogy rossz szovjet filmeket tömünk a mozik­ba. Ugyanis akkor az emberek lesznek szovjetellenesek ‑ sőt máris azok.

Fel kell fedni ezeket az ál‑gátakat, meg kell mutatni, mik a valódi lehetőségeink – az ország lehetőségei és az egyéni lehetősé­gek. El lehet kezdeni tehát egy új utópiát, ami ezekről a lehetősé­gekről szól. Talán ez lesz a címe:

     Lehetne még,    vagy inkább:

              Érdekes lenne még

vagyis idézet Nagy Lajos Képtelen természetrajzából: érdekes lenne még egy rövid kis sárga kígyó lila nyakkendővel, de a természet minden gazdagsága mellett némi szegény­ségre vall, hogy ilyen nem létezik. Az idézet nem pontos.

Érdekes lenne még egy lapos kis ország jó közérzettel a Kárpát‑medencében. Lehetünk optimisták, merthát születhet még egy új kígyófajta is, sárgán és lila nyakkendővel.

Mindezeket 1977. július 30‑án 18h és 19h 48m között írtam le saját akaratomból s úgy, hogy külföldi tartózkodásom alatt filozófi­ai‑politikai munkákat eddig nem olvastam, poli­tikai fórumokat nem látogattam, politikai vitákon nem vettem részt. A rádió és televízió politikai és hírműsorait nem hallgat­tam‑néztem, újságban politikai kommentárokat nem olvastam.

Tapasztalataimat utcán, múzeumokban, boltokban és baráti‑­rokoni beszélgetések során szereztem.

 Párizs, 1977. július 30. Striker Sándor